Mindig is szerettem Ady Elbocsátó, szép üzenetét. Szókimondó, kegyetlen, túláradóan bunkó, veszettül odasújt egy utolsót Lédának. Bár mindezt azért teszi, mert neki még jobban fáj - gondolom én. Ki tudja?! Lehet, hogy csak saját magamat projektálom bele, ami azért rám nézve hízelgő. Endre meg lehet, hogy pörög tőle a sírjában, mint egy búgócsiga.

A düh, ami emészt valami hasonlót íratna velem. Jól célzott, tűéles szavaimmal oda szúrnék, ahol a legjobban fáj. Csak félek, hogy nálam sajogna igazán.

“Egyenlőtlen harc nagy szégyeneiért” sajnálja magukat Ady. Nekünk csak egyenlően siralmas életvezetésünk maradt. Nincs itt harc, nem ropognak fegyverek, csak el nem hullajtott könnyek képzeletbeli zápora hull fejünkre. Sajnálom ezért magunkat.

Arccal fordulsz a Nap felé, árad a szemedbe a fény és azt hiszed, jót teszel. Nem veszed észre, hogy elvakítod magad. Nem látod, amit látnod kéne. 

Én hátat fordítok a Napnak, azt gondolom eszes vagyok. Így majd mindent látok a direkt fényben. Igen, ott van a szemem előtt, mégsem fogom fel értelmét.

Szanálni nem vagy hajlandó, szelektálásban viszont te vagy a császár. Szűrőid mindent átengednek, ami könnyen jött öröm. Azonban megalkuvást nem tűrően mindent a szőnyeg alá söpörnek, ami szar. Ugye azért kapisgálod, hogy nem látod, de érzed. Egyre áthatóbb, minél tovább érleled a perzsa alatt.

Analizálok: mindent és mindenkit. Racionalizálok, ok meg okozat megvan, a megoldást mégsem találom. Egy meg egy az kettő elvileg, aztán kiderül, hogy mégsem. Ál-önismeret, ál-önelfogadás, ál-egyedüllét. Álca fel, hátha elhiszik.

Én nem vagyok Ady, te nem vagy Léda. Ez meg itt se nem szép, se nem elbocsátó, üzenete meg annyi, mint kapcsolatunkban a megfontolt döntés volt.