Megszámolatlanul sorakoznak a soha meg nem írt bejegyzések.

Internet Explorer - lenne a címe annak, ami az életemről szólna. Ami olyan, mint egy böngésző, amiben egyszerre legalább 27, de az is lehet, hgy 127 ablak van nyitva. A pornótól a híroldalakig van miből mazsolázni. Elrendezetlen kapcsolatoktól az egzisztenciális félelmekig, ez az életem. Néha összeomlik a rendszer, még jó, hogy feldobja a böngésző, hogy folytassam ugyanonnan. Azért időbe telik, amíg újra feláll a kusza kavalkád.

Időben lenni - ennek mikor jön el az ideje? Türelem, csitítgatom türelmetlen énem, ami így is késésben érzi magát. Sosem vagyok időben, ezt érzem a jelenben, majd a jövőből visszagondolva a múltra mindig látom, mikor minek miért akkor jött el az ideje. Időben vagyok, csak más a ritmusom, mint amit elképzeltem?

Útjaim - egy sárga hátizsák a parkban sétáló apuka hátán, és én máris újra ott futok Barcelonában. Bevillanó emlékképek, a teraszon ülök a legjobb barátommal és beszívom a tengeri levegő illatát. Hallgatom a görög nyüzsgést. Bárcsak újra ott fekhetnék a sziklán Utas és holdvilágot olvasva. Bármelyiket újraélném, bármikor. Dönteni sem tudnék, hogy Málta magánya, vagy Barcelona és az Ő ölelő karja hiányzik-e jobban.

“Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, / Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.” - Már megint, már sokadszor. Újra valami jóra sarkall, belevágtam végre a spanyolba. Egy lépéssel máris közelebb, de még így is 1928/1956/2026 km választ el (attól függ, melyik autós Google Maps útvonalat választanám). Nem baj, előkapom a közhely szótárat: a tízezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel indul. Végre (néha) türelmes vagyok. Édesen fáj, ahogy a lelkembe mar a hiányod. De “Mint napsugár ha villan a tetőn”, úgy tündököl - talán csak délibábként - előttem egy jövőkép. Ritkán, de azért van oázis a sivatagban. Ugye?!