A múlt hetem története már egy éve elkezdődött. Akármilyen ellentmondásnak is tűnik, így igaz. Bár a repjegyeket csak december 28-án vettem meg. Összezavarodva, feldúlva, elveszve éreztem magam akkor. Tudtam, hogy kell egy cél, ami lebeghet a szemem előtt és átsegít 2019 első hónapjain. És milyen hihetetlen időzítés volt - pont akkor jött el az utazás, amikorra készen álltam, hogy egy hétre kilépjek az online világból és se barátokkal, se a családdal ne kommunikáljak majdnem egy hétig. Csak magam legyek magammal.
Mielőtt elmesélem, hova mentem, mit terveztem be biztosra és hogyan alakult az egy hét, előtte egy picit arról, hogyan fogadták a körülöttem lévők ezt az egészet.
Érdekesen, az tuti. Megmondtam, hogy elutazok egy hétre, de az titok, hogy hova. A legtöbben ezt képtelenek voltak megérteni. Azt is megkaptam, akkor mi a francért mondtam el, hogy elutazom. Nem is értettem a kérdést. Mert megmondtam azt is, hogy egy hétig offline leszek, nem akarok beszélni senkivel. Képzeljük el a szituációt, hogy ezt úgy teszem meg, hogy nem szólok senkinek…Sokan elkezdtek találgatni, hogy hova megyek. Mintha az, hogy azt mondom, hogy titok, ez elfogadhtatlan lenne. Nekem pedig kutya kötelességem lenne elmondani. Kérdem én, miért? Tudom, nem leszek álszent, általában rengeteg dolgot osztok meg magamról, így majdhogynem jogos az elvárás, hogy akkor ezt is osszam meg. De vajon miért nem lehet egyből elfogadni és tiszteletben tartani, ha én másképpen döntök?
Másik furcsa dolog volt, hogy többektől megkaptam, hogy ha egyedül utazom és senki nem tudja, hova, akkor mi lesz, ha történik velem valami. Többen is az eltűnésemet, balesetemet, ne adj isten halálomat vizionálták. Miért tévednek a gondolataink egyből ennyire negatív irányba?
Alig páran fogadták el egyből, hogy elmegyek egy hétre és feltehetőleg nem fogok kommunikálni a külvilággal ezalatt az idő alatt. Egyiküknek el is szóltam magam, hova megyek, de akkor se hívta fel rá a figyelmemet, csak később mondta el. És nem bántam, mert ő képes volt tiszteletben tartani a határaimat.
Egy hét, magammal, Facebook, Instagram és Whatsapp nélkül. Én is inkább kételkedtem magamban, mint elhittem volna, hogy ez menni fog. Szinte telefonnal a kezemben alszom el, reggel (vagy éjszakai mellékhelyiség látogatás közben) az első dolgom a telefonra ránézni. Igen, talán függő vagyok.
Úgy indultam neki azonban, hogy lesz, ami lesz, elfogadom magam úgy. Ha fél nap után visszajelentkezem mindenhova, akkor ez van, majd a következő alkalommal egy napig megy. Ehelyett hétfőtől egészen vasárnapig (jó, Whatsappra véletlenül betévedtem pénteken - erre várt is egy meglepő, szívet melengető szülinapi meghívó) Facebook és Instagram nélkül éltem. Egészen simán. És telefonon is vasárnap beszéltem először két baráttal. Néha eszembe jutott, hogy ezt vagy azt most azonnal rögtön ki kellene posztolni, aztán rájöttem, hogy a francokat, Nektek úgysem jelentené azt vagy annyit, mint amit nekem jelent(ett) az adott pillanat, és próbáltam inkább minden energiámat a megélésre fókuszálni. Internetet egyébként használtam - Google Mapsre, valamint néha benéztem az Indexre, hogyha eljönne a világvége, nehogy lemaradjak róla (ezt magamtól kérdezhetném: erre miért volt szükséged?).
December 28-án, amikor megvettem a repjegyet, egyébként nem ez az “elvonulás” vonult az ok. Hanem jött egy e-mail - Gozo Half Marathon. Amin egy éve már résztvettem, az volt életem második félmaratonja, az első, amit feladtam. Körülbelül 18,5 kilométernél, de akkor már az utolsó 5 km-es szakaszon csak vonszoltam magam. 1 óra 48 perc telt el körülbelül a rajttól. Én meg kértem a szervezőket, hívjanak nekem egy kocsit, mert én innen egy tapodtat sem teszek. Iszonyat kudarcnak éltem meg, bár éreztem, hogy jó döntés volt. Nem éreztem volna jobban magam, ha valahogy elvonszolom magam a célig.
Erre december 28-án, Győrben, a tinédzserkori szobámban ülve, egy elég felkavaró időszak és szakítás után ücsörögve, jött egy e-mail a szervezőktől, hogy lehet regisztrálni 2019-re. Gyorsan csekkoltam a repjegyeket, megnéztem, van-e rájuk pénzem, majd meg is vettem őket, befizettem a nevezést és megfogadtam, hogy senkinek nem szólok róla, hogy mit tervezek. Nekem ez is újdonság volt, szinte soha semmit nem tudok magamban tartani, valakivel muszáj megosztanom szinte minden apróságot.
Ezt azonban tűzön-vízen át megtartottam magamnak. Ott lebegett a szemem előtt a cél: április 28-a, félmaraton Gozón, dombról le, dombra fel. Tudtam, hogy kőkeményen kellene edzenem rá, de sokszor nem ment. Mert idén nemcsak a félmaratoni készülés volt a munka. Újra kellett építenem magam miután a londoni kaland kurta-furcsa véget ért. Elkezdtem terápiába járni, hogy a régóta halogatott, még régebb óta cipelt terheket lerakjam, az elakadásaimat megértsem, feldolgozzam és a berögzült, negatív, visszarántó és hátráltató sémáimat elkezdjem átírni. Hogy felhagyjak az érzelmi zabálással, hogy helyette megéljem az érzéseimet teljes valójukban, leginkább a negatívakat, amiket hosszú ideje képtelen voltam a felszínre hozni - most is csak részben megy azt hiszem, és hogy életemben először tényleg adjak időt magamnak, törődjek magammal, nézzek őszintén magamba.
Az elmúlt hónapok nehezek voltak, a legkisebb fejlődésért, változásért is kőkeményen megszenvedtem. Sokszor már nem maradt erőm még edzeni is - még akkor sem, ha tudom, hogy az mindig segít. Nem edzettem annyit, nem edzettem úgy, ahogyan szerintem kellett volna. De ha edzettem, akkor feszegettem a határaimat. Fejben sokkal jobban ott voltam, és néha sikerült olyankor is rávennem magam az edzésre, amikor tudom, hogy a korábbi években hat ökrös szekérrel sem tudtak volna kirángatni.
Elkezdtem újra megélni és átélni az érzéseimet is, felszakadtak gátak bennem, amikről régóta tudtam, hogy nem a javamat szolgálják. Elkezdtem lebontani régi hiedelmeket, amik nem igazak. Elkezdtem kutatni, ki is vagyok igazából én. Elkezdtem beépíteni a pozitívumokat a saját magamról alkotott képbe. Mert a komfortzónámból eddig is ki tudtam lépni, de soha nem építettem be, hogy igen, ezt én magam értem el és csináltam meg. Egyre jobb viszonyt ápolok magammal, de látom, hogy még nagyon sok munkára van szükségem.
Április 28., félmaraton. Tanultam a tavalyi hibáimból, megfogadtam, hogy csak magammal és a tavalyi eredményemmel fogok versenyezni. A saját zónámban, a saját tempómban, a saját légzésemre összpontosítva, magamért fogok futni. Nem dühből, nem frusztráltságból, nem azért, hogy valakinek vagy valakiknek bizonyítsak. Csak magamért, csak magamnak bizonyítva, hogy igenis meg tudom csinálni.
És a pályán tényleg csak én voltam, meg néhány száz másik ember. Nem foglalkoztam velük (csak néha…). Hallgattam a tökéletesen összeállított zenei listámat: “Bet you didn’t think that I’d come back to life stronger” - “Nem hitted, hogy erősebben térek vissza az életbe” szólt a The Score Stronger c. száma a fülemben a 14. kilométernél, ahol tavaly már félájultan vonszoltam magam. Most pedig fülig érő szájjal, erőm teljében futottam még. Akkor biztos voltam benne, hogy meglesz. Aztán ahol tavaly feladtam, ott a lejtőn úgy süvítettem lefelé, hogy féltem, elakadok a saját lábamban. Utána jött Bishop Briggs White Flag c. száma, amit hirtelen nem értettem, miért tettem a listára. Aztán amikor azt énekelte, hogy I’d rather die than give up the fight - inkább beledöglök, mint hogy feladjam a harcot, akkor éreztem, hogy így van. De nemhogy szóba sem került a feladás, a végén, az utolsó kilométerbe csempészett brutális emelkedő utáni lapos befutón még egy sprint is belefért. 1:39:55 - ennél csak egy másodperccel futottam jobbat anno Barcelonában, az első félmaratonom, a világ egyik leggyorsabb pályáján. Gozó meg amilyen csodaszép, olyan rohadék - felemészt, kikészít, szétgyilkolja tüdőd, lábad, mindened. (Összesítettben 72. lettem, a magyar résztvevők között pedig első.)
Verseny utáni boldog-fáradt-büszke fej
Engem mégis összerakott egy picit. Elmélyítette a hitemet magamban. Megmutattam, hogy képes vagyok magamért harcolni. Előtérbe tudom helyezni a saját igényeimet. Képes vagyok egyedül lenni. Mindezt azzal a megnyugtató tudattal, hogy nem kell egyedül lennem. Tudtam sírni, nevetni, dühöt és boldogságot érezni. Elfogadni, hogy a negatív érzések pont ugyanúgy az életem részei és szabad megélnem őket.
