Csendben ülök az asztalnál. Érzem a jelenlétét. Rettegek hátranézni. A bal vállam görcsben, a nyakam sziklaszilárd. Képtelen lennék elfordulni arra. Ott áll pedig, tudom. Ránezehedik a vállamra, teljes súlyával. Tartom. Vagy legalábbis próbálom. Kitartok, nem adom meg magam. Nem merem megadni magam. Elég lenne hátrafordulnom, szemtől szemben lennénk. Akkor tudnám, hogyan néz ki pontosan. Talán megérteném. Felszabadulhatnék a hatalma alól. Tudom, hogy balra kellene fordítanom a fejem és a szemébe néznem. Lesöpörhetném a vállamról. Lassan, de biztosan eltűnne. 

Nem merem…nem tudom fordítani a fejem. De érzem. Kitartóan őrködik felettem. A nevét is tudom: Fájdalom.