Én magamnak szoktam szuvenírt hozni az utazásokról. Lehet, hogy önző dolog, de megvan a saját logikám mögötte. Ha valaki még soha nem volt mondjuk Barcelonában, neki semmit nem fog jelenteni egy ilyen picike pohár. Csak egy újabb porosodó kacat lesz, pár év múlva talán a kukába is kerül. 

Nekem viszont egy egész univerzumot tár fel, ahogy kortyolgatom a kotyogóst belőle. Megint éjfél múlt és én újra végigsétálok a Passeig de Grácián, miután a reptéri busz letett a Placa de Catalunyán. Érzem, hogy a széles utak nem szorítják határok közé az örömömet. Egyre tágul a boldogság buborék köröttem, lassan kitölti az egész várost. Vagy talán a város iránt érzett szeretet tölti ki a lelkemet?

Ahogy meglátom a színes mozaik festést a poháron, máris a Güell Parkban érzem magam. Lábaim előtt terül el a város. A mindig épülő, szépülő Sagrada Familiával. Úgy érzem, hasonlítok a templomra, én is folyamatosan építem magamat. Egyre több leszek, de talán sosem mondhatom azt: kész, a munka befejeződött. 

Aztán ott van a poháron a Casa Milá, vagy ahogyan jobban szeretem szólítani, a La Pedrera, Gaudí egyik csodája. Ez az épület ragadt meg talán a legjobban gyerekkoromból, amikor egymást követő két évben is eljutottam a városba.

Ízlelgetem a kávét, és a kint elfogyasztott kávék ízét a nyelvemen érzem. De jól esne egy csokis croissant a kedvenc cukrászdámból most. (Még jó, hogy nem ott vagyok, így is ideje rendbe tennem az étkezésemet.)

Ahogy a keserédes fekete magamhoz térít, egyre gyorsabban cikáznak a képek a szemem előtt. Ahogyan a kikötőben ereszkedik le a lift a libegőzés után. És meglátom a feliratot: Marina 92. Marina, kikötő. Az egyesület neve, amiben táncoltam, és akiknek köszönhetően először jutottam el a városba. ’92, a születési évem. Hevesebben ver a szívem.

Átmulatott éjszakák, tengerparti sangriázások, éjszakai séták, megtett hosszú-hosszú kilométerek, finom falatok, barátságok és egy arc, ami mióta hazajöttem velem van. Nem enged, vagy én nem eresztem? Nem tudom…

Halkan koppan a pohár az asztalon, ahogy üresen leteszem, mégis egyből magamhoz térek a révedezésből. Elmosolyodom. Boldog vagyok.