Rég nem látott ismerős lép be az ajtómon. A mosolya ugyanolyan, mint régen. Fülig ér, csillog a szeme és majdnem mind a 32 foga kilátszik. Masszázsra jött, meg hogy beszélgessünk egy picit. Úgy látszik akármennyi idő eltelhet, értjük a másikat. Megmasszírozom. Azt mondja, teljesen más érzés, mintha könnyű lenne a háta. Ettől még jobban örülök, hogy eljött. És nemcsak láthattam, talán adtam is valamit neki. Talán begyógyítattom néhány régi, akaratlanul okozott sebet.

Olvastam a sorokat. A szemeim mohón faltak minden egyes betűt, siklott a tekintetem lap szélétől a másikig. Pedig nem könnyű sorok. Nehéz, néhol talán fájdalmas igazságok, de olyan rejtélyes könnyeddséggel és gyönyörűsségel felruházva, ahogyan csak az igazán nagyok…Sőt, a legnagyobbak tudnak írni. (Fordítani, mert franciául egy kukkot sem értenék belőle.) Ha nem a metrón utaznék, vagy ha nem érdekelne a körülöttem lévők sokasága, könnycseppek áztatnák a lapokat.

“Szombaton voltál edzeni, ugye?” Akkor helyettesítettem és megragadtak az elegánsan kivitelezett mozdulatai. “Igen. Olyan korán vannak sajnos az óráid, a reggeliek is, meg ez is. De elkéredzkedtem, mert olyan jó volt.” Egyből csorbul kételyeim éle. Próbálom alázattal magamba építeni a véleményt.

Gurgulázó kacagás egy pár hónapos szájából. Csak figyeli az édesanyját. Boldog. Kék szemei csillognak, mert látja azt a nőt, aki életet adott neki. Aki fel fogja nevelni. Aki ott van, ha éhes, ha fáradt, ha bekakilt, ha éjjel nem tud aludni. Nézi a szőke angyalt és kacag. Önfeledten, vidáman, éterien. 

Csak villog a kurzor és mosolygok. Boldogan.