Egy padon ücsörögtem Siófokon, szemben pedig Krúdy Gyula trónolt a ló nélküli lovaskocsin. Legalábbis a szobra. Ültem az árnyékot adó fa alatt, hátam mögött a Balaton, és újra és újra egy szó villant az agyamba: hála. A top 30-ért, az előző napi motoros adrenalinfröccsért, a megelőző napokban tartott edzésekért és számtalan fáradt arcért, a barátokért, a családért, akik mintegy védőhálóként vesznek körül, és biztos lehetek benne, hogy mindig el fognak kapni: akkor is ha zuhannék.
Megint eszembe jutott. Lassan 2 éve ismerem, már el kellett volna engednem. De nem megy. Nem meglepő, a korábbiakat is ugyanilyen nehezen engedtem útjukra. Gondolhatnám azt is, hogy minek jöttek az életembe, hiszen nem viszonozták az érzést, ami engem elöntött. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kaptam tőlük semmit. Rengeteget adtak. Az érzést, hogy igen, készen állok egy kapcsolatra. Azt, hogy TRX edző lettem, mert egyikük miatt jártam csak rendszeresen edzeni az első években. Önbecsülést, még ha ironikusan vele szemben soha nem volt, és ő sem becsült meg. Önismeret - ez talán a legfontosabb. Mindegyikük egy tükör volt nekem, amiben megláttam a valódi énem. Köszönöm.
Ülve, állva, séta közben egyre csak azon gondolkodtam, hogy az a vonat már elment. Ott voltam, felültem, aztán leszálltam. Nem éreztem magam még készen az utazásra. Megijedtem? Nem tartottam elég jónak az úticélt? Is-is. Úgyhogy a vonat nélkülem indult tovább. A következő állomáson pedig valaki más boldogan szállt fel. Azóta is ott ül, és úgy tűnt, a vonat nem fog megállni, egy végtelen utazásra indultak. Aztán egy félreeső kis faluban porszem került a gépezetbe, muszáj volt megállniuk. A mozdonyvezető csak egy pillanatra nem figyelt, máris fellopakodott valaki a kocsiba. Így indult hát tovább a vonat, két utassal, a mozdonyvezető pedig nem tudta mit csináljon. Visszakanyarodott a kiindulópontra, hátha ott megtalálja a választ. Csak engem talált: határozottabban és magabiztosabban, mint egy éve, és ettől csak még jobban összezavarodott.
Ha megnyitom a Facebookot tökéletes életeket látok. Boldog pillanatok hada, szerelmes párok, kőkemény edzések, sikerek, pénz és csillogás. Kudarc nincs is, szomorúság nem létezik, nehéz napok nem jönnek. Legörgetem a saját oldalam: az is beleillik ebbe. Hol marad a csúf igazság? Miért nem posztolom, hogy igenis van olyan nap, amikor az ágyból sem akarok kikelni, amikor a démonjaimtól nem látom a fényt az alagút végén, amikor azt érzem, hogy kettőt nem tudok lépni, mert megbénít a szomorúság? Mert akkor ember lennék, sebezhető, esendő ember, hús-vér ember. Az pedig nem szexi, csak a tökéletesség az.
