Falakat húzott maga köré. Tökéletesen szigetelt, áthatolhatatlan falakat. Majd valami erő egyszercsak kiszívta az összes levegőt a falak közül. Légüres térré változott a lelke. Mindent elnyelő, kietlen, elhagyatott, nem érző masszává. A falakról nagyrészt lepattant minden, ami mégse, azt pedig elnyelte ez a massza. Magába szippantotta. Fel nem dolgozta. Atomjaira nem bontotta. Csak rezignáltan tudomásul vette, hogy mától ez is a massza része. A massza csak duzzad, egyre feszegeti a falakat. Amik stabilak, egyelőre. Ellenállnak. Nem jut ki semmi közülük, akármennyire szorít is belülről. Nekiveselkedik a sok szemét, de nem töri át a masszív emelvényt.

Meddig még?