Borsódzik a hátam, miközben a rozé pezsgővel töltött hideg pohárra rajzolok apró köröket. Emeli Sandé kiabálja, hogy fáj. El nem hullatott könnyek csillognak a szemem sarkában. Mérhetetlen fájdalom, földöntúli boldogság, mennyi minden összegyűlhet a sós cseppekben. Csak csordulna ki, hullatnám el őket, jönne a megnyugvás. Ülök, várok. Beletörődött türelem ez. Az évek súlya, az évek tananyaga. Az Idő úgy látszik, tényleg gyógyír mindenre. Tökéletlen szer, mert lassan hat, a felszínen kezdi, csak lassan hatol a mélybe és olyan hosszadalmas munkát végez, amit kivárni szinte lehetetlen. Azért én izgatott türelemmel cselekszem, miközben várom, hogy hasson.

Látom a jeleit, hogy végzi a munkáját. Hónapról hónapra változom, évek távlatából észreveszem, hogy máshogyan cselekszem már. Több mint négy év telt el, kezdem megengedni, hogy szeressenek. Mert néha már én is szeretem magam. Néha. Töredékes még ez a tudás - mint egy mozaik, ami várja még a darabkáit, hogy aztán tisztes távolságból egybefüggő képet rajzoljon ki.

Fogok egy újabb törött piros csempe darabot, pont látom a helyét. Ott, a szívemre hasonlító vörös folt mellett. Ott a helyed, de egy picit még habozok, mielőtt odaragasztalak.