Megszakadt a hívás, úgyhogy vártam, hogy visszahívjon anyám. A szél süvített be az ablakon, a hangszórókból átmenetileg újra Billy Raffoul bömbölte, hogy “Who’s gonna hold me like you do?”, ahogyan a reptérről bevezető út végén átjöttem a felüljárón. Jobbra az NN Biztosító épülete.* A kijelzőn látom, anyám újra hív, rányomok a zöld kagylóra. Aztán jobbra már nem az NN van, hanem Te. Leértem a felüljáróról, te pedig mellém a másik sávban. 

Majdnem megállt bennem az ütő. Szúrni kezdett a szívem, remegni a lábam. Anyámat gyorsan leráztam, hogy majd visszahívom. Mert nekem harangoztak (a vonal túlvégén tényleg…) Nehezen koncentráltam az útra, de láttam, hogy lassít az előttem lévő. Te pedig újra mellém kerülsz. Megálltunk egy pillanatra. Átnéztem. Átnéztél. Intettem. Megvetés ült az arcodon. Meg egy színezett üvegű napszemüveg, így nem láttam a tekinteted. 

Nem értettem, hogy mi van. Már vissza sem köszönsz? Meg sem ismersz? Te még átmentél a sárgán, de én tudtam, hogy el kell szakadnom tőled. Persze az Üllői út szarul hangolt lámpáinak köszönhetően újra beértelek. Átnéztem. Talán átnéztél, de inteni már nem mertem. Továbbra is csak a metsző szájtartásod láttam.

Azóta pedig agyalok, hogy mi van, ha nem te voltál? Ha csak képzeltem, ha csak érzéki csalódás volt? Az élet mellém küldött egy pontosnak tűnő másolatot - az autó stimmelt (azt hiszem), a hajad stimmelt (azt hiszem), az arcod stimmelt (azt hiszem), bár a szemed nem láttam. Talán a Sors azzal takarta el a replika gyenge pontját.

Rossz tréfa. Gúnyos fityisz. Talán csak ennyi volt. Büntetés, mert túl sokszor jutottál az eszembe az elmúlt hetekben. Ördögi kacaj, amiért tegnap volt egy éve, hogy utoljára egymással szemben ültünk. Csúnya játék, amit magammal űzök. 

Talán csak ennyi voltál. Kezdettől fogva…

*Miért nem lehet szerelemre biztosítást kötni? Talán mert csődbe menne az összes társaság.