16 és fél voltam. 170 centi, vagy 70 kg, borzalmas vasalt haj, bébiháj mindenhol. Túláradó önbizalommal palástoltam önbizalmam teljes hiányát. Eljátszottam, megjátszottam, de el nem hittem. Például hogy szerelmes vagy belém. Te. Belém. Egy mondatba írni is képtelenség lenne. Te. Nem megy. Belém.
Gyönyörű voltál, ma is az vagy. A szemeid mosolya, mosolyod kicsi gödröcskéi az arcodon. Eszes, kellemes társaság. Te engem választottál, belém kapaszkodtál.
Megmentőd lettem tudat alatt, tudatosan viszont taszítottalak. Hogy szerethetnél? Te? Engem? Nem hittem. Kézzel-lábbal kellett harcolnom ellene. Bántani téged. Ellökni. Ellöktelek.
Eltelt tíz év. 26 és fél vagyok. Már csak ritkán bújom túláradó önbizalmam mögé. Inkább hagyom látni, hogy nincs. 186 centi magas, 82 kg, kicsit izmos, most éppen “kopasz”.
Hinni akartam, hogy szeret. Tíz év alatt elmerészkedtem addig, hogy egy pár másodpercre elhiggyem, süthet az én seggemből a Nap.
Aztán megrémültem. Eluralkodott a páni félelem minden tettemen. Minden tettén. Egymással harcoltunk, nem egymásért.
Rettegtem, hogy a Nap talán máshonnan süt. Hogy éppen magamra tettem önbizalmam álarcát, amikor belém szeretett. Egy vágyképbe. És amikor lehullt a maszk, már nem harcolt értem. Én megfutamodtam. Hazarohantam. Néma fájdalommal. Megmagyarázva, hogyan baszta el. Pedig együtt basztuk el. Kétoldalú tükör egy-egy felén állva.