Gyerekek voltunk, amikor megismerkedtünk. Te 15, én 16. Bármennyire is felnőttnek képzeltük magunkat, gyerekek voltunk. Naív, esetlen, szárnyaikat bontogató gyerekek. De ösztönösen jól választottunk. Ma, 8 évvel később is pontosan értjük és elfogadjuk, amit a másik mond. 11 nap híján egy éve találkoztunk utoljára. Mégis onnan tudtuk folytatni, ahol abbahagytuk. Nem volt feszengés, nem volt kínos csend. Csak 1 évnyi mesélnivaló. Te az asztal egyik oldalán, én a másikon. (A csillogó kék szemeidért még mindig odáig vagyok. A gödröcskékről, mikor mosolyogsz, már ne is beszéljünk.) Meséltem. Meséltél.

És aztán kimondtál egy nevet. Hirtelen közelebb éreztelek magamhoz, mint bárki mást. Tudtam, hogy tudod. Hogy megértesz. Hogy megértelek. Hogy a sors ismét fricskát mutatott. Egyszer meghatározó pontok voltunk egymás életében. Most mindkettőnk életében van egy azonos, mégis nagyon különböző meghatározó pont. Egy pont, ami körül forog a mi kis életünk. Amihez viszonyítunk. Amitől elszakadni nem tudunk. Nem is akarunk. Egy pont, ahova visszatérünk. Ha boldogok vagyunk. Ha összedőlt a világ. Végre nem kellett azt hallgatnod, hogy “Hagyd már!”; “Minek keresed?”; “Ne kínozd magad!”. Nem kínzod te, tudom. Csak képtelen vagy elszakadni. A te fejedben is újra és újra kigyullad a remény feliratú lámpa.

Jó, jó, van egy közös pont, így könnyű megtalálni a hangot. De nemcsak ezért értjük egymást. Hasonlók vagyunk. Amit mondasz, természetes. Nemcsak értem, érzem is. Mert beszéltünk másról is. Akármennyire meghatározó is az a közös pont, szerencsére mindkettőnk élete halad. Mindketten kikelünk reggel az ágyból és harcolunk. Küzdünk. Mosolygunk. Nevetünk. Boldogok is vagyunk. Én ma legalábbis biztosan. Köszönöm!

U.i.: Látod, ha már 8 éve is jól választottunk, akkor velük sem lőhettünk nagyon mellé?! (Ugye?)