A szeme előtt suhantak tova a másodpercek, hallotta a homokórában lepergő homokszemek finom pattogását, a bőrén érezte az idő múlását. Üvöltött volna, hogy ÁLLJ! Most. Rögtön. Azonnal. Nem tudta, merre halad, mi a szerepe, mihez akar kezdeni. Időkérés - gondolta, a kézilabda meccseken működik, háromszor is lehet kérni gondolkodási időt. Nem sokat, de arra pont elegendő lehet, hogy egy csapat rendezze sorait. Bárcsak lenne ilyen az életben is, gondolta. Megállítani a homokszemeket, az óra számlapján a mutatók kimerevednének, a sejtjei nem öregednének. Csak egy kis ideig, ő pedig gondolkodhatna. Rendezhetné a sorokat. Mit, hogyan, merre, mik a céljai, mik a lépések, amelyek vezetik és az úton tartják. IDŐT! - hagyta el egy kétségbeesett sikoly a torkát. Felnézett a képernyő jobb sarkára, és még éppen elkapta ahogy a digitális óra számjegyei 58-ról 59-re váltottak hirtelen. Könyörtelenül.