Ha nincs képzelőerőd és nem vagy kreatív, akkor ne is próbálkozz. Könyveld el, hogy egy, a halántékodhoz szegezett jéghideg puskacső sem préselne ki belőled semmit. Maximum egy kis agyvelőt, miután meghúzták a ravaszt.

Fantáziám hiányának köszönhettem életem legszánalmasabb perceit. A történet idején a homlokom úgy gyöngyözött, mint a pohár széle a jéghideg rosé fröccstől a 40 fokos nyári hőségben. Történt ugyanis, hogy egy novellaelemző verseny második fordulójába jutva nekem kellett novellát írnom. Hisz érted, ha elemezni tudsz, alkotni is. Ugye! Jelentkezzen most az az elmeroggyant, aki ezt kitalálta, vagy bujkáljon mindörökké. (Egyszer úgyis megtalállak.) 

Na szóval: a rengeteg téma közül elvetettem azt, amiből talán valami érdemlegeset kipréselhettem volna magamból. Helyette kiválasztottam “A cselekmény egy pontján felbukkan egy fekete macska” c. örök klasszikust. Akkoriban sajnos nem voltak még Erzsébet Fenevadova történetek, hogy legalább parafrazáljak egy jót. Így előtört belőlem négy éves énem és megírtam a világirodalom legbugyutább meséjét. Ezután pedig kénytelen-kelletlen prezentáltam a nagyközönségnek. Miközben mentem vissza a helyemre, úgy kerültem az emberek tekintetét, mintha egy Baziliszkuszokkal teli verembe zuhantam volna. Bár a stressztől szerintem így is legalább olyan merevek voltak az izmaim, mintha kővé dermedtem volna.

Részlet a Céltalan merengéseim c. 20 kötetesre tervezett gyűjteményemből