Lenézett a csokorra a kezében és hirtelen fél évet repült vissza az időben. Egy buszon ült, Stansted felé haladtak. Nem elég gyorsan - suhant át a fején. El fogok késni, ha időben érkezik a gépe. Igaz, hogy csak négy napja váltak el Madridban, az első közös utazásuk végén, de máris mérhetetlenül hiányzott neki a fiú. 

Üdv itthon! Írta neki sms-ben, amikor megtudta, hogy leszállt a gépe. Örült, hogy épségben ideért és nemsokára elkezdhetik a közös életüket. Olyasvalamit érzett, amit korábban soha. Tudta, hogy ez a fiú hasonló dolgokon ment keresztül, mint ő. Mégis rettegett, hogy nem lesz elég jó neki. A kishitűsége újra előbukkant.

Megrázta a fejét. Működni fog - mormolta magának. Szeretem, ő pedig azt mondja, szintén szeret engem. El fogom varázsolni, megmutatom neki a város csodáit, akkor majd beleszeret abba is, már nemcsak miattam akar majd itt maradni. Ha én kevés lennék is neki, a város majd leveszi a lábáról. És én is igyekezni fogok.

A fenébe, már kiért a csomagjával, mi pedig még mindig nem vagyunk ott. A kelleténél picit erősebben markolt rá a csokor szárára. A türelem sosem volt az erőssége.

Ő szállt le harmadiknak a buszról, mert képtelen volt türtőztetni magát. Sietős léptekkel vágott keresztül a tömegen. Arcán már ott volt a védjegyévé vált szikrázó mosolya. Ott állt és várta őt. Rágyorsított, megcsókolta és szorosan magához ölelte. Nevetgélve indultak el haza.

Egy zökkenés rántotta vissza a valóságba. A csokrot nézte a kezében. Egy másik csokor volt, nem az, ami az emlékeiben létezett már csak. Más elé tartott a Heathrow várótermébe. Őt régebb óta ismerte, több volt a közös emlékük, mégis arra a másik fiúra gondolt. De csak másodpercekig. Nem engedhette meg magának, hogy magával rántsa a fájdalom. Sohasem hagyta. Csukott szemmel megrázta a fejét, majd mire kinyitotta a szemeit, már ott ült az arcán a hamis mosoly. Amivel majdnem mindenkit meg tudott téveszteni.