“Anélkül, hogy tudna róla, az ember a legsötétebb reménytelenség pillanataiban is a szépség törvényei szerint komponálja az életét.” Írta Kundera A lét elviselhetetlen könnyűségében. Én pedig igazat adok neki, mert valamiért eddig csak akkor tudtam írni, ha a legsötétebb, legmélyebb vermeimbe szálltam alá. A lüktető fájdalom az ujjaimat vezetve formálódott rövid, feszes szöveggé a kijelzőn.

Ez azt is jelenti, ha nem írok, akkor nincs nagy baj. Sőt, akár boldog is vagyok. Pedig ilyenkor is kavarognak bennem a gondolatok, amik kikívánkoznának, mégsem állnak össze semmivé. Üres, sallangos, értelmét vesztett betűhalmaznak tűnnek csak a mondatok. 

Továbbra is egyetlen állandó dolog van az életemben: a változás. Bár talán most ez is megváltozik…Stabilitásra vágyom, de mióta. Kitartani akarok, de kiért éri meg. Lenyugodnék, de tudok-e.

Egy magabiztosan kimondott bizonytalan igen a válaszom. Régóta vágyom rá, megjött, akiért érdemes és egyre inkább uralom az indulataimat. 

Bátor vagy, mondogatják. Nem értem. Nem érzem. Bátorság az, ha megállíthatatlanul keresem a boldogságot és bármit meglépnék érte? Miért bátorság ez? Nem ezért élünk?

Ma ismét berezeltem. Egy pillanatra elveszítettem az uralmat a helyzet fölött, máris elöntött a dermesztő bénaság. Már csak sodródni tudtam. Győri panelproli, szoktam mondani magamra. Pont úgy is teljesítettem, ami várható egy lakótelepi senkitől. Hát hányszor kell még bebizonyítanom magamnak, hogy ez nem határoz meg semmit? Hogy túlnőttem a gyökereimen, partiban lehetek bárkivel? Mikor jön el az, amikor elkapom a gyeplőt, határozottan megrántom és újra én uralom a lovaskocsit, legyen akármilyen bokros is a kocsi elé fogott ló? 

Egyelőre még nem jött el az a pillanat. Csak a leckefüzetbe került be egy újabb tanulság.