Kötés volt a szemén. Egy halvány fénysugár sem hatolt át rajta. Tapogatózott. Nekiment valaminek, megtántorodott. Óvatosabban ment tovább, de ismét akadályba ütközött. Újabb iránnyal próbálkozott, még óvatosabban. Kezével érzékelte, hogy ez sem lesz a megfelelő irány. Aztán egyszer csak valami meglökte. Elesett. Térdre zuhant. Kinyúlt a karja, valami szilárdat érzékelt jobbra tőle. Megkapaszkodott, felhúzta magát. Sajgott a bal térde, a jobb megúszta a zuhanást. Botorkálva indult tovább. Mintha tojáshéjakon kellene lépdelnie, olyan óvatosan próbálkozott. Finoman tette le a lábujjait, majd óvatosan gördült végig az egész talpa a talajon. Félt, hogy milyen akadályba ütközik következőnek. Próbálta letépni a kötést a szeméről, hasztalan. Ellenállt az anyag. A kezdeti gyötrelmes kétségbeesés helyébe az adrenalin lépett. Ami megállíthatatlanul száguldott a vérében. De csak dühös lett tőle. Már nem volt óvatos. Csapkodni kezdett maga körül. Próbált mindent felemelni és elhajítani, amit a közelében talált. Rúgkapált. Izzott a dühtől minden pórusa. Csapkodott. Egyszer csak elfogyott az adrenalin. Újra a földön találta magát. Mint egy rongybábú, úgy dőlt el. Végtelenül hosszú időbe telt, amíg magzat pózba kuporodott. És halkan zokogni kezdett.

A két pólus menthetetlenül lökte el magától a másikat. Az ellentmondás áthatolhatatlan rengetege taszította őket egymástól. Ő mégis megpróbálta összeegyeztetni a kettőt. Soha többet és mindörökké. Ha belegondolt, igazából csak az első tűnt valóságosnak. Olyan van, hogy soha többé. Na de örökké? Mindörökké? Ki tapasztalhatja meg azt? Az esze tudta, az első a helyes döntés. De a szíve volt az úr, ő mondta ki a döntő szót: mindörökké.

3 paca a fekete papíron - ismeretlen művész

Óvatosan kapargatta a felszínre rakódott rozsdát. Óvatosan hullott a földre a vörösesbarna anyag. Alatta viszont megváltozott a bőre színe és textúrája. Nem ilyen volt előtte. Megnyomta az ujjával. Mert hiszen ez még nem is a bőre volt, nem lehetett az. Valami sokkal keményebb, áthatolhatatlannak tűnő valami volt az. Elkezdte kapargatni. Az anyag nem engedett. Hozott egy kést, azzal próbálkozott. Kicsorbult az éle. Kalapácsot kért és vésőt, majd elkezdte kalapálni. Először puhábban, nehogy az alatta lévő anyag is sérüljön. De az nem engedett. Ezért egyre nagyobb csapásokkal próbálkozott. Az anyagon lassan repedések jelentek meg. Egyre mélyebbre futottak a szálak, ahogy egyre vérmesebben csapott oda a kalapáccsal. Eközben nem vette észre, hogy bensője is beleremeg minden egyes ütésbe. De az anyag engedett, darabokban potyogott a földre. És ott állt pőrén. Meztelenül. Védtelenül.