Egy hosszú asztal végén ülök. Chorizos croissant és dupla espresso előttem. Két-két szabad szék tőlem jobbra is, balra is. Egy idős bácsi áll a pultnál, vár a sorára, közben pedig többször odanéz a mellettem lévő helyekre. Miközben vágok egy újabb darabot a sajtos-spenótos-chorizos meleg croissantból várom, hogy mikor kérdezi meg, hogy leülhet-e majd. 

Hamarosan kiderül, hogy nem egyedül van: a kérdés kettejükre vonatkozik. Természetesen, jöjjenek - felelem. Az asszony jön először. Nekem pedig hirtelen elszorul a torkom. A mamára emlékeztet. Milyen régen nem jutott eszembe. Most annál erősebben tör rám a hiánya.

Nemsokára csatlakozik a bácsi is. Flat white a feleségének (szívecske formát ölt a fehér tej a barna kávéban), americano neki.

Meg kell állnom egy pillanatra evés közben, a gyomromban is szorít egy érzés. Egyszerre fáj és öröm rájuk nézni. Derűs az arcuk, látszik, hogy szeretik egymást. Pedig bizonyos vagyok benne, hogy minimum harminc, de valószínűleg már több évet is leéltek együtt. Dolgoztak, valószínűleg felneveltek egy (vagy több) gyereket, mégis boldogok. Nem megkeseredettek, nem savanyúak, nem boldogtalanok. Élvezik az életet. Szombat reggel van, úgyhogy elindulnak felfedezni a várost, csak előtte beülnek egy kávéra a szomszéd francia pékségbe. 

Valószínűleg kiül valami az arcomra, mert a bácsi megkérdezi, hogy minden rendben? Bár lehet, hogy csak az angol udvariasság, itt nem bűn egymásra mosolyogni, szóba elegyedni egy vadidegennel. Persze, minden rendben van - közben pedig próbálom rendbe hozni az arcvonásaimat. Már csak legbelül szorít az érzés: bárcsak itt lenne a mama mellettem. És mosolyogna.