Szívből adott karácsonyi vörösbor utolsó kortyai, Imany ércesen bársonyos hangja és csontig hatoló dalszövegei, valamint A lány a vonaton utolsó harmada. Egy kádnyi meleg vízben, ez jutott vasárnap estére nekem. Miközben a kádból szálltam ki és olvastam a telefonomon az időközben érkezett üzeneteket, elfogott a vágy. Valaki öleljen át, amikor lefekszem az ágyba. 180 centiméter széles, elférnénk rajta ketten. Még akkor is lenne tered neked és nekem is. Mielőtt elaludnánk, magadhoz húznál. Gyengéden, mégis erősen szorítanál magadhoz. 

Hirtelen felocsúdtam a képzelgésből. Képzelgés, ez már biztos. Kedden beszélgettünk, hosszan, őszintén. Édesanyád túlóvó volt, szeretett, babusgatott, de ezt is túlzásba lehet vinni. Apád elhagyott. És te most menekülsz, ha valaki szeret és rajong érted - megfojt, mondod te. Azért az elhagyott, megszeppent kisgyerek is ott bujkál benned - miért nem kellesz te valakinek? Te igenis kellhetsz valakinek, bárkinek, mindenkinek - toppantasz dacosan. Be is vonzod azt, akinek kellesz. Megkapod azt, aki egész életében az elérhetetlen után futott. De ő nem kaphat meg téged, mert megfojtana. Nem kapsz levegőt. Zsigerileg tiltakozol. Ellököd magadtól. Belerúgsz. Megtaposod. Aztán visszaengeded picit, mert apád elhagyott, más nem hagyhat ott. Újra megrágod. Kiköpöd.

Úgy hangzik, mintha egy szörnyetegnek állítanálak be. Ó bárcsak. Ha az lennél, egyszerű lenne a képlet: soha többé nem keresnélek. Sérült kisfiú, az vagy. Felnőtt testben. Harcolva és dacolva a gyerekkori traumákkal. Egyelőre talán vesztésre állsz: megint ellöktél valakit, akinek egyetlen bűne az volt, hogy szeretett. És most egyes típusú cukorbeteg lettél. Ami leginkább a gyerekek és fiatalok betegsége. A holitsztikus szemlélet szerint a szeretet adásának és kapásának betesgsége. Könyörgöm, valaki mentse meg a benned élő gyeremeket. Én már jelentkeznék is, de ellöknél. Csapkodva ellenkeznél, mint egy kisgyerek. A démonjaid, a sérüléseid.

És akkor még az enyémekről nem is beszéltünk…