Amint kiléptél az ajtón, megbántad, hogy nem pusziltál meg. Hogy nem mondtad, hogy igen, szeretsz, mint eddig talán soha senkit. Megbántad. Majdnem visszajöttél. Akkor jött a sértődött kamasz. Mert megbántottalak, nem tudtad, mivel, mert hülyeség volt. De a sértődött kamasz védeni akart: nem mész vissza! Nem jöttél vissza. Elmentél munkába, nehogy elkéss. (Mintha nem késtél volna ezerszer már előtte…)

Igazából azóta is ott állsz a lift előtt, kettészakadva: visszajönnél a lakásba, de a sértődött kamaszod nem engedi. És igazából már nincs is rá lehetőséged.

Én is ott állok a nappali ajtajában és kiabálok, hogy gyere vissza, sajnálom, hiányzol. Vagyis már csak a lelkem egy darabja szólongat. Közben hazajöttem, próbálom élni az életet, amit választottam. Csak az a darab túl nagy, túl hangosan szólongat, kéri, hogy fordulj vissza a lifttől, gyere be, adj egy puszit, nézz a szemembe és suttogd halkan, hogy csak én halljam: Szeretlek!

Toporzékolsz a lift előtt, jönnél is meg, nem is. Füledre teszed a két kezed, hangosan énekelsz, hátha elnyomod a hangom, ami egyre erőtlenebbül szól a lakásból. Nem tudom meddig tudok még kiabálni neked, mielőtt berekednék. Mert akkor elnémulok majd, és nem kérlek többé…