Első villanásra talán ártatlan kisangyalkának is tűnhetett volna. Aztán rázoomoltam az objektívvel és máris változott a kép. Nem volt semmi szép vagy gyermeki a vonásaiban. Kiábrándultnak tűnt. “De hiszen csak egy dísz a falon” - futott át az agyamon. “Ha beszélni tudna…” - replikáztam magamnak. 

Már nem számolta a turistákat. 83 év, volt ideje többször is halálosan megunni és megutálni őket. Még ha folyton mások is, ugyanazok. Különböző karakterek, de végső soron mindegyik beleillik egybe, és a karakterek száma véges.

Ott van például az a fiatal srác. Egyedül van, Nikon géppel a nyakában. Rá kell nézni, szinte esdekel a figyelemért. Ahogy nézi a mellette elhaladó embereket. Persze egyedül jött - erős, magabiztos és büszke. Csak ne csúszna félre olyan gyakran az az álarc. Olyankor mintha kinyílna egy Agatha Christie könyv éppen annál a résznél, amikor Poirot elmagyarázza a történéséket. Egy szemrebbenése hordozza az egész élettörténetét. Ha éppen nem figyel oda és nem fegyelmezni magát.

Aztán ott van az a család - az asszony hordja a nadrágot. A férje meg olyan, mintha a válltáskája lenne, ami mindig ott lóg rajta a hétköznapokban, de ha valami puccos helyen kell megjelenni, akkor biztos nem őt viszi magával, hanem a kis kézitáskáját. A férfi arcán pedig látszik a beletörődöttség. Az egyetlen igazi örömforrás a kislányuk. Amikor ránéz a férj, még mindig ott van a beletörődöttség a nő miatt, de a szemei mégis boldogok. Gyönyörködik. Benne, a kis barna copfos két évesben. Már nem számolta hányadik hasonló család.

Na és a tántorgó lánycsapat. Ezek mondjuk csak az utóbbi időben szaporodtak el, bő 70 évig biztosan nem volt ennyi belőlük. Az utóbbi időben eldurvultak. Sikítoznak, piálnak az utcán, félmeztelenül selfieznek, idegen fiúkat csókolgatnak a Rambla közepén. Botrányosak.

Leszegett fejjel közeledik egy másik magányos farkas. Az ő lelke is sebzett: az anyja nem úgy szerette, ahogy neki szüksége lett volna rá, a szerelmi életében pedig ezt éli újra és újra.

Összeillenének, gondolta unottan. A Nikon fényképezős, meg a leszegett fejű. Ha kipillantanának a maguk köré emelt falak lőárkain…Reménytelen.

“Francba már” - mordultam fel, amikor már vagy ötödször jött nekem valaki, miközben megpróbáltam lefényképezni a rosszul sikerült fali díszt. “Ez se kér bocsánatot, csak kullok itt leszegett fejjel” - néztem utána.