Nem bírta mozgatni a karját, se a lábát. Csak feküdt a hátán és mintha ólomsúlyokat kötöztek volna rá, amik egyre inkább nehezedtek és belepréselték az ágyba. Riadt tekintettel nézett jobbra-balra, de a fejét sem bírta megmozdítani. Hirtelen nem tudta, mi történt. Pislogott kettőt. Hiszen tudta, hogy a gerincével minden rendben - három napja ki sem mozdult a lakásból. 

Ködös volt az elméje. Vasmarokkal szorította valami a szívét, nehezen vette a levegőt. Próbálta rávenni a jobb karját, hogy mozduljon meg, nyúljon át a balért, majd húzza fel egyesével a lábait, hátha onnan fel tud majd állni, de csak millimétereket tudott megtenni, aztán az ólomsúly visszarántotta a karját.

Próbálta kitisztítani az elméjét. Kapaszkodók után kapott gondolatban, de minden gondolat távolinak tűnt. Tovább kutakodott az elméjében. Lassan, lépésről-lépésre haladva jött rá, hogy mi történt. Kitört rajta a depresszió. 

Ezért nem tudott mozdulni. Ezért volt otthon három napja. Ezért nem mosakodott, nem pakolt el maga után, nem vette fel a telefont, nem nyitott ajtót, amikor csöngettek, nem beszélt a barátaival, nem tudott racionálisan gondolkodni. Ezért osrotozta magát, ezért került negatív gondolatspirálba, ezért hagyta el magát.

Emlékek után kutatott - voltak-e jelei, mikor indult a folyamat, mi indította útjára az örvényt?

Homályos képek buktak a felszínre, de egyik sem szolgált magyarázattal. Egyik sem volt kézzel fogható, visszafejthető és tettenérhető ok. A megmaradt racionalitás azt súgta neki, nincs rá okod.

Érezte, ahogy csattan újra az ostor a hátán. Lenézett a jobb kezére, amiben ott volt a vértől vöröslő bőrdarab. Nem értette, miért csinálja. A hátán már teljesen felszakadt a bőr, kilátszott a hús  és szivárgott a vér. De érezte, hogy újra elindul a keze, csattant az ostor, ő pedig felnyüszített a kíntól.

Kipattant a szeme. Riadtan kapkodta tekintetét jobbra-balra. Csak egy rémálom volt - gondolta magában - de most már ébren vagyok. Megpróbált átfordulni a jobb oldalára, de képtelen volt megmozdulni. Béna volt.