Ma megint eszembe jutottál. Mostanában megint gyakran. A legváratlanabb időpontokban, például hétfőn reggel 6:00-kor, mikor már ott voltam a teremben, hogy negyed óra múlva TRX-et tartsak. Nem voltam még magamnál, talán ez lehet a mentségem. Akkor ugyanis jó ötletnek tűnt megnézni a Facebook oldaladat. Egyből fogadott is a borítókép: Barcelona. Szóval neked is tetszett. Nekem szerelem. Mint Te. A különbség csak annyi: a város eddig csak adott, te…Tudom, nem szándékosan. Két sérült vakon nyúlt bele a másik behegedésre váró nyílt sebébe.
Bár ritkán posztolsz, gondoltam lejjebb görgetek, hátha más újdonság is van. Volt. Ahogy Jack képen nyalt. Egy gyönyörű barátság kezdete…ugye? Egy biztos, hétfő reggel 6:02-re már biztosan magamnál voltam. Vagyis nem: egyszerre volt józanító és megrészegítő a pofon. Keserédes fájdalom öntötte el a lelkemet. Pont csak ennyire lenne szükségem: két hű társ. Na jó, eggyel is beértem volna. Veled.
Mit ad Isten, a kép alatt nézegetem a kommenteket. Az egyiket ismerem - túlzás - ismerkedem vele. Most kezdtük, csak felületesen. Hát nem elég, hogy újra és újra elém sodródsz (lehet, hogy én vagyok a hullám, aki a sodrást végzi?), időről időre téged ismerő arcokat is magam elé sodrok.
Ők talán ismernek. Máshogy ismernek. Én lehet, hogy soha nem ismertelek. Most már biztosan nem. Annyi év telt el. Igazán akkor sem tudtam, ki vagy. Csak kaptam egy roncsolt lelket, egy meggyötört gyereket, egy ambivalensen kötődő felnőttet. Húzás, lökés. Közeledés, távolodás. Kepesztettem feléd, menekültél előlem. Tükör is voltam. Voltál.
Csak az érzést ismerem, mit feléd táplálok. Azóta is. Locsoltam rá már vizet, búra alá szorítottam, mégsem alszik el a láng. Pislákol, majd hirtelen belobban. Olyan, mint egy tűzzsonglőr mutatvány.
Annyi rosszat mondtam rád, csak hogy hátha elmúlik tán. Próbáltam kicsorbítani késednek az élét, mi lelkembe mart, hasztalan. Gyenge, sőt olcsó próbálkozások voltak. Magam mocskoltam csak.
Nem értek a művészethez, csak szeretem, Vonzódom hozzá, mint hozzád. Amikor meghallottam ma Kányádi Sándor halálhírét, gondoltam megnézem, van-e valami kettőnkre rímelő verse. Tudod mi jött szembe legelőször?
Kányádi Sándor: Tudod…
Tudod
soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek.
