Démonok, félelmek, titkok. Mind őrizgetünk valamit, mind ragaszkodunk valamihez, mind rettegünk valamitől. Személyiségünk darabjai, sokszor alapkövei, életünk meghatározói. Remegünk, nehogy felszínre kerüljön és valaki meglássa. Kívülről, a bíráló szemével, kegyetlen kommentjeivel. Ezért álarcot veszünk magunkra. 

Fabien Delaube - Masks (olaj festmény vásznon)

Nóra ötven pluszos multis vezető. Feszes fenékkel (mi más lehetne, hetente hatszor szenved a konditeremben), borotvaéles intelligenciával, a nagyvilág híreiből felkészülve, egy kisebb birodalmat felépítve. 

Egyedül van. Mert a saját neméhez vonzódik, de ezt még magának sem vallotta be. Eddig csak és kizárólag házas barátnőivel volt kalandja. Akkor pedig nem lehet leszbikus. Ugye? Ez a kérdés persze csak a lelke legmélyén visszhangzik töretlenül, a tudatába nem hajlandó beemelni. A tudatában élő kép ugyanaz, amit láttatni szeretne, és ami kívülről látszik.

Siker, pénz, műveltség, szórakoztató humor, egy magabiztos, határozott nő képe, aki a karriert választotta a család helyett. 

Milyen megtévesztő. Sosem akart családot. Költőnő szeretett volna lenni, akinek a verseit a nagy szerelmek ihletik. Ezek a nagy szerelmek a képzeletében sosem voltak izmosak, kemények, inkább lágy, harmonikus vonalakat látott lelki szemei előtt. Teljes alakot sosem öltöttek a fantáziák - így maradhatott rejtve tudati szinten, hogy nem férfiakról ábrándozott, hanem nőkről.

Konzervatív értelmiségi családban nőtt fel, ahol a művészetet ugyan tisztelték, de életcélnak nem fogadták volna el. Ezért tanult közgazdaságot, ezért lépdelt felfelé a ranglétrán olyan sebességgel, ami a férfiak uralta világban még egy férfitól is dicsőség lett volna.

Boldog sosem volt igazán. Egy megmagyarázhatatlan űr ott tátongott személyisége közepén. Persze ezt senki nem látta: az edzések, a munka, a társasági élet elfedték. Csodálták, talán irigyelték is: a háza, az autója, a teste és az esze miatt.

Ötven múlt nem olyan régen. Nem látszik rajta. “Persze, könnyű neki, hiszen mindene megvan” - szokták suttogni a háta mögött. Mindene, igen, amit a materiális világ megadhatott neki. Egy valamit azonban ennyi év alatt sem sikerült megkapnia: önelfogadás. 

Nem ismerte a szót. Ha hallotta is volna valahol, nem tudta volna, mit takarhat. Életében egyszer sem volt még büszke magára - minden sikert, minden mérföldkövet természetesnek vett. Ez a minimum - gondolta magában, amikor középiskolában megnyerte a matematika versenyt, amikor summa cum laude végezte el az ország legjobb egyetemét, majd minden egyes előléptetésnél is ezt érezte. Ez a minimum, ez még nem elég. Mint az edzésen is - ha tíz karhajlítást tudott megcsinálni egyszerre, korholta magát, hogy miért nem megy több. A társaságnak mindig ő volt a középpontja - de persze sosem tudott elég okosat vagy vicceset mondani, hogy az este végén elhiggye magáról, hogy igazán jó társaság.

Nem foglalkozott a lelkével. A feltörő vágyait próbálta elnyomni. Nem volt egyszerű. A konditeremben is mindig a harmincas nők tomporát figyelte, sohasem a mellettük álló férfi edzők deltáit. Újra és újra ismételgette magában: nem vagyok leszbikus.

Ötven éves múlt. Sikeres és irigyelt, sokan cserélnének vele. Hiszen megvan mindene: ház, autó, karrier.

Te cserélnél vele?