Mindig melankolikus, fájdalmas, lelket szaggató témákban írok. Záporoznak is a kérdések: jól vagy? Tudok segíteni? Azt is megkaptam már, hogy túl depresszív stílusban írok ahhoz, hogy olvassanak. Lehet. De oka van. 

A fájdalom érzése szerintem egyetemleges. Okozza szerelmi bánat, halál, meg nem értettség, milliónyi más dolog. Ugyanúgy lüktet. Ugyanúgy hasad meg a szíved. Ugyanúgy üvöltenél hangosan, amíg már nem marad levegő a tüdődben, amit kipréselhetnél. Amíg a hangszalagjaid felmondják a szolgálatot. A sós könnycsepp ugyanúgy gördül ki a szemed sarkából. Záporozik a földre. Vagy ugyanúgy görnyedsz össze magzatpózban a talajon. Fáj, lüktet, hasít, kínoz, nyiszál, aprít, falhoz csap, megtapos, elvakít, gyomorszájon rúg, pofán ver, letaglóz, megbénít, szétcsap, elcsigáz, meggyötör. Okozza bármi, ugyanúgy éljük át. Azt írtam egyetemleges, pedig hány formáját soroltam fel. Mégis azt érzem, könnyebb a másik fájdalmához kapcsolódni.

A boldogság más. Mindenkinek. Mástól fakadsz sírva örömedben Te, Ő vagy én. A mosoly az arcod szegletében lehet, hogy csak egy virág látványa okozta. Másnak a diploma kézbevétele miatt gördül le minden teher a válláról és érez önfeledt boldogságot. Nekem a legnagyobb öröm, amikor a másfél éves tejfelszőke szeretetgombóc Maminak hívja édesanyámat. A boldogság ezernyi, milliónyi, végeláthatatlan és megszámlálhatatlan. És bár lehet osztozni más örömében, valamiért mégsem kapcsolódunk úgy a másikhoz, mint amikor fájdalmat érez.

Van egy másik oka is, hogy kevésbé vidámak az írásaim. Terápiának használom. Fogom a fájdalmam, odaöntöm a virtuális papírra, majd megpróbálok szarból várat építeni. Ahogy gyúrom és gyúrom, csendben reménykedem, hogy megváltozik az anyag. A végén már nem szar lesz, hanem minimum terméskő. Abból már inkább építhető valami. Vissza-visszatérek és átgyúrom újra. Talán márvány lesz egyszer. Abból már lehet maradantó alkotni. Úgyhogy folytatom a terápiát. Márvány lesz egyszer…Szarból katedrálist!