Tényleg menekülök mindenhonnan? Jön egy nehézség, egy akadály, egy kihívás, egy pici diszkomfort és mindent felrúgva továbbállok? Így meddig lehet élni? Mikor jön el, hogy nem lesz opció a menekülés? Tényleg menekülök?

Mivel érdemeltem ki ezt a sok jót? Ez most tényleg igaz? Velem történik? Nem menekülés volt csak okos döntés? 

Tudok türelmes lenni? Túl tudok jutni az akadályon végre?

Elég jó fia vagyok-e apámnak? Vagy csak elvárom, hogy elfogadjon úgy, ahogy vagyok, de közben én nem fogadom el őt úgy, ahogyan van? Miért alakult így? Fáj ez nekem? Át tudom élni vagy csak racionalizálok?

Akkor most azért nem jött edzésre, mert nem tartottam elég jó órákat? Vagy csak más elfoglaltsága akadt, nem jó neki már az időpont, vagy ő is megun dolgokat hamar, mint én? Megteszek mindent azért, hogy jó edző legyek? Hogyan lehetek jobb? Mi az a szint, ami elég jó? Vagy picit több?

Jó barát vagyok-e? Vagy mindig magamat tolom a középpontba és csak úgy csinálok, mintha figyelnék a másikra? Elégszer találkozom a barátaimmal? Odafigyelek teljes valómmal, amikor mesélnek? Tudok nekik segíteni? Miért szeretnek?

Miért rám szakított időt? Miért van itt? Neki ez miért jó? Mi motiválja, mi a története, milyen pontjára tapintottam rá?

Nekem senki nem jó? Itt fekszik, miért nem kell? Miért nem kellek neki? Mi van, ha soha nem fog klappolni, hogy én szeretem, ő meg legalább hagyja magát szeretni? Egyszer meg kell majd alkudnom? Meg tudok alkudni? Hogyan lehet megalkudni?

Hogyan jött vissza abból a mélységből? Tudja, hogy én már feladtam a reményt? Hogyan tehettem ilyet? Ugye ez az erő most már örökre kitart nála? Vagy tudnék erős lenni helyette? 

Tudok írni? Túlságosan kitárulkozom? Segít ez nekem? Vagy csak magamutogató vagyok? Mi motivál? Az írás maga vagy a visszajelzés?

Most is rámsütik majd a bélyeget, hogy túl depressziós? Miért csak fekete és fehérben látnak? Miért nemkívánatos elmondani, ha valami nem jó? Tényleg nem látszik rajtam, ha boldog vagyok?

Kérdések. Biztos csak egyben vagyok: elengedem ezt a mértékű kételkedést, mert megkeseríti az életemet. Egy (és megelőző néhány) év intenzív megkérdőjelezése saját magamnak, cselekedeteimnek és érzéseimnek elég volt. Most valami új jön: átélés. Minden másodpercet, mindent érintést, minden mosolyt, minden könnycseppet, minden nehézséget, minden önfeledtséget. Szívemet kitárva, lelkemet felszabadítva, magamat adva.