“Nekem a Balaton a Riviéra…” Hányszor hallottam én már ezt. Nekem nem a Riviéra. Mert a Riviéra az a Riviéra, a Balaton meg a BALATON. Gyermekkorom első fürdései, a 8.-as osztálykirándulás, az első gólyatábor, aztán még kettő (csak már programfelelősként, nem zöldfülűként), a családdal vagy barátokkal eltöltött hétvégék helyszíne. Ahol süt a nap, kék az ég, a víz meleg, a parton tonnaszám sütik a sajtos-tejfölös lángost, és a naptej hiányában pecsenyére sül az emberek egy jó része.

Azért szeretem, mert kikapcsol. Akárhányszor megyek a Balatonra, mindig van egy kis bizsergő érzés a gyomromban. A várakozás, a viszontlátás öröme ez, amitől szinte kis pillangók repkednek az ember gyomrában. És mindegy, hogy pihenni mész (egész hétvégén a nyaralóban alvós, parton fekvős, semmitevős hétvégék), vagy egy masszív bulit tolnál (Balaton Sound vagy Siófok, esetleg Füred), biztos lehetsz benne, hogy a Balaton nem hagy cserben.

És még ha más cserben is hagy, a Balaton ott van neked. Ő felvidít. Tavaly történt meg, hogy a Nagy Szerelemmel utaztam a Soundra Jason Derulora koncertre. A koncert megvolt, jó volt, élmény volt a Balaton partján bulizni, a Nagy Szerelem azonban egy Óriás Csalódást hozott. Másnap irány át Almádi, vártak a barátok. Na meg persze a Balaton. És nincs is jobb gyógyír a csalódásra, mint egy csobbanás a Balatonban, grill parti a barátokkal és néhány pohár balatoni bor.