“Back from the edge, back from the dead

Back before demons took control of my head”

Dúdoltam magamban, James Arthur pedig üvöltötte a fülemben. Hát igen, az elmúlt időszakban egyre többször éreztem, hogy minden a helyére kerül(t). Ha valaki megkérdezi “Hogy vagy?”, őszintén mondom: jól. És tényleg - mi sem példázza jobban, mint hogy hetek óta nem írtam vissza neked (először nagy betűvel akartam írni, aztán rájöttem, egy lóf*szt, nem érdemled meg). És nem kellett mindennap lebeszélnem magam arról, hogy visszaírjak. Nem volt késztetés. Ha eszembe jutottál, nem remegtem bele. Nem indult el a kezem a telefon felé, hogy akarva akaratlanul rákérdezzek, áll-e még az ajánlat a kávézásról. Gondolkodtam rajta, hogy talán a “hatalom” az oka. Hogy végre az én kezemben van a labda, én döntöm el, visszadobom-e neked. De ezt sem igazán érzem. Egyszerűen csak megtört valami. Talán ennyit erősödött az önbecsülésem az elmúlt pár hónapban? Talán. Saját magam aláznám meg, ha újra harapnék a koncra, amit odadobtál nekem? Biztosan.

Szóval nem kerestelek. Jól voltam. Múlt idő. A semmiből bukkant elő ma, aki ezt megváltoztatta. Ugyanúgy hívják, mint téged, de még az előtted való időszámításból ismerem. Ő is fontos pont volt az életemben. Akárcsak Te. Ügyesen megpecsételtétek a viszonyulásomat ehhez a névhez. Szóval ő ma felbukkant. A sarkon. Majdnem belém futott. Valami megvillant az arcán. Meglepetés. Nem szimplán a “majdnem belefutottam valakibe a sarkon” meglepetése, hanem a “rég nem látttam, jól volt ez gy” meglepettsége volt ez. Nem állt meg, futott tovább. Én bezzeg megálltam. A sarkon. Visszafordultam. Átfutott az agyamon, hogy futok utána. Hogy futok utánad. Álltam, nem mozdultam. Visszafordultam eredeti célirányom felé. Azóta feldúlt vagyok. Leírni sem tudom mennyire…