Egy bárszéken ülve eresztette ki a hangját. Nyers volt, fájdalom vegyült bele, mégis élettel teli volt. Bármilyen zajban felismerhető lett volna a hangja - egyszeri és utánozhatatlan. Betöltötte a teret az a félig sikolyszerű hang. A közönség képtelen volt megmozdulni. Olyan erővel terjedt a hang a teremben, hogy mindenkit a székéhez szögezett. Könnycseppek gyűltek a szemekbe, láthatatlan kezek markolták meg a zsigereiket, égnek meredt a szőr a kezükön. Mintha energihullám söpört volna végig rajtuk, ami mélyre temetett érzelmek sokaságát hozta a felszínre. A hang nem akart szűnni. Már-már fizikai képtelenségnek tűnt, amit művelt. Mintha órák óta szólt volna szüntelenül és nem gyengült. Az ősfájdalom jelent meg abban a kitartott hangban. Árulás, megcsalás, elhagyatottság, viszonzatlan szerelem - a fájdalom minden formája ott összpontosult ebben a lélek mélyéről felszakadó hangban. Minden gyötrelem ellenére, volt benne valami vigasztaló. Ahogy a több száz ember egyszerre élte át élete legfájdalmasabb pillanatait, egyszerre szakadt fel mindenkiben a gát, amely kordában tartotta az érzelmeket, amely biztosította, hogy túléljék a napokat. És akármennyi fájdalom is volt abban a hangban, gyógyított. Felszínre hozta a kínokat, elsöpörte őket, majd hűsítő borogatásként terült el az izzó sebeken. Amilyen elemi erővel szabadult el a hang, olyan hirtelenséggel szűnt meg. Gyógyuló sebeket hagyva maga után…