Az ujjaimban ott vannak a billentyűkombinációk, a nyelvem hegyén a szavak, a fejemben a gondolatok. Szavakba önteném a legbensőbb lényem. A legféltettebb titkaim. A feldolgozatlan életeseményeket. Fájdalmasan szép lenne. A magadénak éreznéd, mintha átélted volna te is. Könny gyűlne a szemedbe, aztán cseppenként potyogna a kijelződre.

Túl nagy a zűrzavar. Dörömböl a fájdalom, a gát mégsem szakad át. Én emeltem azt a gátat: örömből és akaratból. Jól sikerült, de már tudom, nem gátra lett volna szükségem. Feldolgozás. Munka. Az érzelmeimmel. A gondolataimmal. Megemészteni. Elengedni. Időt kellett volna hagynom magamnak. Nem adtam, nem adok.

Űzve hajt előre belülről valami. Nem enged megállást. Akkor kimaradnék. Lemaradnék. Az nem lehet! – kiáltok kétségbeesetten. Rettegek megállni. Menni előre. Néha lépni is alig bírok, de görcsösen kapaszkodom bármibe, ami látszólag segít elmozdulni. Lehetőleg előre.

Pedig talán ez vet vissza. Időt kell adnom magamnak. Másoknak. A világnak. Alázattal fordulni a lehetőségek felé. Hisz a kikényszerített csók íze sem édes.