Számolatlan, hányszor tört a megtört varázs

Elbocsátasz újra és újra utólszor

Nem hiszem én sem, hogy még mindig tartasz

S nem hiszem, hogy kell még megaláztatás.

Százszor sújtottad dobod, ím, felém

Feledésednek gazdag új-palástját,

Vettem volna magamra, mert lett hidegebb,

Vettem volna magamra, hogy ne sajnálj,

„Egyenlőtlen harc nagy szégyeneiért,”

Alázásomért, már nem is tudod, miért

Már engem, csak engem sajnálsz.

Egyenlőtlen harcok nagy szégyenei köröttem. Erősebb és gyengébb párbaja ez. Nem fizikailag, érzelmileg. Az egyik bevonódik, a másik csak játszik. Az egyik kiszolgáltatja magát, a másik rátapint a gyengéjére. Mint egy libikókán, a pehelysúlyú és a nehézsúlyú. Utóbbi dönti el, hogy mi történik a pehelysúlyúval. Ha akarja, szinte az égig emeli és az kacagva, önfeledten élvezi. De ha úgy tartja kedve, hirtelen leugrik a játékról és a pehelysúlyú gyorsuló sebességgel csapódik a földbe. Egy törött farkcsont nem az igazi – se állva, se ülve, se fekve nem jó. Menekülnél, de nem tudsz futni – megbénít a fájdalom. Nyugodtan leülnél, hogy rendezd a gondolataid, de nem tudsz – lüktet a fájdalom. Sehogy sem jó, mindenhogy elönt a fájdalom. Fájdalomcsillapító után nyúlsz – habzsolod vagy lekorlátozod – mindenki máshogy küzd meg. Lassan begyógyul és te visszaülsz a libikókára, de most te vagy a nehézsúlyú. Figyelj oda: eltörölheted egyenlőtlen harcok nagy szégyeneit.