Legördült egy izzadságcsepp a hátán, aztán még egy. A homlokáról pedig a klaviatúrára csöppent a sós testnedv. Este volt, mégis alig kapott levegőt. Kinyitotta a konyhaablakot, ahol ült, a bejárati ajtó is kitárva, várva a kereszthuzatot. De nem mozdult semmi. Csak az izzadságcseppek gördültek lefelé az egész testén. Márquez regény - talán A szerelem a kolera idején lapjain olvasott hasonló hőségről. Amikor a levegőt vágni lehet, elakad az ember lélegzete és csak arra vágyik, hogy legyezgesse magát. Florentino Ariza pedig a rekkenő hőség ellenére is mindig fekete felöltőben volt - beleborzongott. Ő a konyhai bárszéken ülve, egy alsó nadrágban is azt érezte, hogy a sejtejeiből elpárolgott az összes víz. Szinte képtelen volt gondolkodni - bár gondolatfoszlányok cikáztak a fejében, nem tudta elkapni egyiket sem, hogy végigmenjen a gondolatfonál mentén.

A kurva életbe - fakadt ki, és rácsapott az asztalra. Nem ez volt az első héten, hogy elfutotta a méreg. Haragudott magára. Csapongott. Képtelen volt összpontosítani. Kétségbeesett, menekült volna. Ide-oda kapott, minden fűszál után nyúlt, hogy aztán csak elengedje őket. Majd szitkozódjon, hogy miért képtelen megkapaszkodni.

Nem csak a fonalat, magát is elvesztette. Mit akar az élettől? Sőt, ami még fontosabb, magától mit várt? A gyöngyöző oldalú szódás szifon utánnyúlt, hátha egy pillanatra enyhítani tudja legalább a szomját. Ha már a lelki viharra nem is talált megoldást, legalább a fizikai gyötrelmeivel kezdjen valamit. Ideig-óráig. Egy kis enyhülés, majd újra fokozódó szomjúság, étvágy, szexuális vágy. Néha nem is tudta a lelkébe vagy a testébe van igazán bezárva, melyik helyez rá nagyobb nyomást. 

Sms, pittyegett a telefonja. Elképzelése sem volt, ki írhat neki ilyenkor, már majdnem éjfél volt. Legalább nem ugrott már hátraszaltót a gyomra, hogy biztos ő írt. Elmúltak már azok az idők. Visszaemlékezni sem tudott, mikor volt utoljára, hogy rendszeresen pittyegett volna a telefonja - jelezve, hogy ő ír. Leszarom - gondolta. Bárki is az, ma már nem foglalkozik vele.

Letusolt, bár tudta, hogy semmi értelme, 3 perc múlva úgyis újra izzadságcseppek gördülnek majd le a hasán. Megmosta a fogát a fehérítő fogkrémmel (ha már belül nincs is rend, kívülről tűnjön úgy, mintha). Felvett egy alsónadrágot, elővett egy vékony takaróhuzatot - még ez is sok lesz, szenvedni fog a melegtől. Lefeküdt az ágyba, és csak bámulta a plafont.

Máshogy is beszélhettem volna azzal az ügyféllel; miért nem akarok vele újra találkozni; már megint lusta disznó voltam, csak négyszer edzettem; az a pizza nem kellett volna; mi van, ha ilyen béna maradok…cikáztak az önostorozások a fejében, ostorcsattanás ostorcsattanás után. Nem kímélte magát, közben pedig bámulta a plafont. Szabályos időközönként újra és újra felemelte a huzatot, majd visszaengedte magára - másodpercekig tartó megkönnyebbülés az anyag által keltett szellőtől.

Majdnem olyan volt a maga ellen felhozott vádak listázása, mintha bárányokat számlált volna. Észrevétlenül csúszott át álmodásba.

A konyhában ült, izzadságcseppek gördültek tova a hátán, a homlokán és a hasán. A laptop előtt ült, és megpróbált írni, összeszedni a gondolatait. De csak csapongott. Megfeszült minden izma, tehetetlen dühöt érzett, felkapta volna a laptopot, hogy a falhoz csapja. Közben pedig érezte, hogy a hőség majd megfojtja. Pittyegés. Valahonnan pittyegést hallott. Balra fordult, ahonnan a hang jött. Sms, villant be neki, sms-t kapott. Pittyegés.

Hirtelen kinyitotta a szemét. Pittyegés. A telefon ott volt mellette, sms jött. A nap élesen tűzött be a szobába. Szóval máris reggel van. A telefon után nyúlt, megnézte a kijelzőt: Felejtsd el, amit este kérdeztem. Ő írt. Pittyegés: Csak berúgtam, azért akartam találkozni veled. Pittyegés: Szia.