Ijesztő reccsenéssel tört meg a faág, ahogy a lángnyelvek körülölelték. Két rakás egymás mellett. Az egyik pusztító, egyre erősödő, végtelen és könyörtelen tűzrakás, ami mindent felemészt. A másik nyugodt, halvány narancssárga lángnyelvekkel, egyenletesen égő tűzkör.

Ott állt a kettő között - egyik oldalról fojtogató hőség, a másikról simogató meleg. Érezte, hogy dolga van, most segíthet magán. Belső hang vezette ide, ami azt is elárulta mit kell tennie.

Apró cetliket húzott elő a zsebéből. 

Önostorozás. 

Bizalmatlanság. 

Kevélység. 

Kivagyiság. 

Önbizalomhiány. 

Sóvárgás. 

Düh. 

Keserűség. 

Türelmetlenség. 

Egy-egy szó a papírlapokon, vérvörös tintával íródtak. A keserűséggel kezdte, tőle akart a leggyorsabban megszabadulni. A mindent elnyelő tűzre dobta. Jöhet a türelmetlenség - halvány mosoly látszott az arcán. Mindegyik előtt és után tartott szünetet, végiggondolta hogyan keserítették meg ezek a dolgok az életét. Eljátszott a gondolattal, milyen lesz nélkülük. 

Nem tudta mióta áll ott, de fogytak a szavak. Nem sürgette már a folyamatot, tudta, hogy idő kell az elengedéshez. A düh volt az utolsó - a világra, magára, mindenre. Már csak halványan érezte, megfogta a cetlit és finoman a tűz szélére helyezte. A lángok először csak belekaptak a papírba, majd hirtelen berántották és elemésztették. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki a torkán.

Megfordult és elindult a másik máglyarakás felé. Érezte a hívogató melegséget. Gondolkodás nélkül sétált be a kör közepére. Nem égett meg, csak simogatták a lángok, fokról fokra mosdatták a lelkét.

Amikor kilépett a másik oldalon, új ember volt: a tűz martalékává vált egy jó része. Biztos volt benne, hogy soha nem lesz már ugyanolyan, mint azelőtt. Boldog volt.