Pittyegett a telefon, sms. A rohadék, biztosan lemondja. Mikor már itt kellene lennie. Ahhoz is gyáva volt, hogy elé álljon és megmondja, hogy megint csak hülyítette.

„Fordulj meg, beültem a szemközti cukrászdába” – olvasta a kijelzőn. Hát igen, az optimizmus sosem volt az erőssége. A negatív végkifejletet mindig is könnyebben képzelte el, mint a rózsaszín mázas boldog véget. Zsebre tette a telefont, megfordult, átvágott az úton (majdnem elütötték, mert már csak őt figyelte a kirakatban), lopva megnézte magát (és leginkább a haját) az üveg tükröződésében, majd lenyomta a kilincset és belépett a reformsütiket áruló boltba. Öt lépés és ott állt az asztalánál.

Szia Zsebi – köszöntötte. Letörölte a cukormentes diós-körtés torta morzsáit a szájáról, felállt és megpuszilta. Mindkét oldalon. Beszippantotta közben az illatát – még mindig ugyanazt a parfümöt használja. Fanyarkás, fűszeres, férfias – biztos hogy másnak a bőrén nem áll ilyen jól.

Leültek egymással szembe. Rendelt egy espressot, bár nem volt biztos benne, hogy a koffein jót tesz neki. Így is lüktető görcs volt a gyomra helyén. Ha leküldi még a feketét is…tisztán, méregerősen, ahogyan szerette. Most már mindegy, ha ott volt mellette képtelen volt tisztán gondolkodni. Még mindig. Ennyi idő után is.

Hogy vagy? – tette fel a kérdést. Tudta, hogy a másik úgysem kezdi el a beszélgetést. Csak ülne szemben, azzal a huncutkodó gyerekes mosollyal a szája szélén. Attól meg elolvadna. Mint mindig. Bár, ha beszél, az sem jobb. Olyan régen hallotta a hangját, hiányzott már. Ugyan képzeletben már nem is tudta felidézni, csak azt tudta, hogy szereti. Hogy hallani szeretné.

Jól vagyok. Munka, sport, pszichológus. A szokásos sztori. – Igen, általában nem mentek mélyebbre. Az elején legalábbis biztosan nem. A felszínen könnyebb volt egyensúlyozni. Főleg, hogy tudták mi történne, ha lejjebb kutakodnának. Ellentmondások, berögződések, viták, sérülések. Ki-ki sorolná a saját sérelmeit, mentségeit – éppen hol tartanak a táncban, ki támad és ki védekezik.

Elkalandozott egy pillanatra. Miért ül itt? Megint. Ennyi idő után. A múltkori üzenetváltás után: „Csak berúgtam, azért akartam találkozni veled.” Persze visszaírt. Ő viszont tényleg nem akart már találkozni. Ő tudta, szar ötlet. Először el is akarta engedni, igazat adott neki, nem kell találkozni. Aztán jött valami (ki tudja már milyen kis piszlicsáré elakadás az életében) és ráírt. Találkozzunk! – írta neki sms-ben. “Zsebi, nem jó ötlet.” Tudta, de kötötte az ebet a karóhoz. Ő végül beadta a derekát. Általában így történt. Könyörgött, ő engedett.

Feleszmélt, ott ült vele szemben és fürkészte.