Tavaly ezt írtam: http://patrikvilaga.blog.hu/2017/02/12/megallithatatlanul_203

Az idő azóta sem állt. Még csak egy lélegzetvételnyi pillanatra sem. A digitális óra a laptop jobb felső sarkában ugyanúgy vált percenként. A sejtjeim öregebbek lettek, talán a szarkalábak száma is növekedett. Azt is mondhatnám, hogy semmi nem változott.

És mégis. Valami itt belül más lett, és vele változik a külvilág. Pedig az egy évvel ezelőtti poszt után mentem lejjebb, aztán volt egy kis hurráhangulat, majd a magasból le a legaljára. Kívülről biztosan nem látszott. Csak itt éreztem, belül.

Valami változik. Nem egy lélegzetvételnyi pillanat alatt, nem is egy perc, nem is egy óra, nem is egy nap alatt. Talán évek alatt. Mit talán? Biztosan. De elindult.

Mindig is türelmetlen voltam. Eredményt akartam azonnal a lehetső legkisebb (sokszor semekkora) ráfordítással. Más szavakkal: a világ legfinomabb tortáját akartam megsütni hozzávalók (esetleg egy kis liszt meg egy kis vaj segítségével) nélkül. Elképzelhető mennyire lett finom az a torta? Pont annyira lett az, mint amilyen szép a király új ruhája. A mesében.

A változást most ebben érzem. Türelem. Elkezdtem ízlelgetni a szónak a jelentését, a tartalmát és a miértjét. A mikéntjével egyelőre csak távolról barátkozunk. De Barcelonában éreztem, hogy egyszer barátok leszünk. Én és a türelem. Akkor majd kéz a kézben sétálunk a cél felé, egymást segítve.

Addig nem marad más: türelem!