Mindig is problémám volt az időhöz köthető dolgokkal: türelmetlen vagyok, mégis folyton halogatok. Amit nem kéne, azt siettetem, amit csinálnom kéne, csak tologatom. Majd. Pedig egyébként meg “adj Uram, de rögtön!”.

Szép kis ellentmondás, mondhatom. Egész életemben rettegtem, hogy lemaradok valamiről (a jó Isten tudja miről, mert én nem?), közben pedig biztosan lemaradtam sok mindenről, mert nem azt tettem, ami éppen a dolgom lett volna.

Mint például: most. Tanulnom kellene (úristen hányszor írtam már le életemben ezt a mondatot, aztán a kellenéből oly ritkán lett tényleges cselekvés), helyette viszont írok. Na de hát mit tegyek, ha most jött az ihlet? Ejj, ez az idő.

Múlt, jelen, jövő. Ebből a háromból csak egyben létezünk, a jelenben. Én mégis a legtöbbször a másik kettőben leledzem. Rágódom a múlton, aggódom a jövőn. A jelenben. Amit éppen így baszok el. A múltban már nem tudok megtenni dolgokat, a jövőm pedig a most megtett dolgokon múlik. Mégsem vagyok itt, csak néha.

Aztán meg ott vannak a hiedelmeim, hogy mikor minek lenne/lett volna ideje. Aztán persze sosem akkor volt vagy lesz. Vagy mégis? Bizonyos távolságból tekintve a képre, minden mozaikdarab tökéletes helyen van. Ott és akkor, amikor nem tetszett, talán csak túl közel álltam a készülő képhez. Nem láttam, hogyan illik a nagy egészbe. Mi a szerepe a kronológiában.

Az idő mindenre gyógyír - két éve még kételkedtem benne: “Nálam nem hat, olyankor mi a teendő? Bemegyek a patikába és kérek valami erősebbet, mint az Idő? Mennyire fog ferde szemmel nézni rám a vörös hajú, bibircsókos néni?” Aztán bizonyított. Lassan, de alaposan dolgozott. Fájdalmasan, de módszeresen.

Türelmetlenség és halogatás. Az egyikre gyógyír a türelem, a másikra az “adj Uram, de rögtön”. Most akkor melyiket válasszam?