A héten jött szembe Facebookon ez az idézet. Egy ház falára kifüggesztett táblán olvasható, ahol Móricz Zsigmond élt 1926 és 1936 között. 

“Én nem az álmok embere vagyok 

hanem az életé. Az én álmom az élet.”

Pontosabban ez a teljes idézet, amit a táblába véstek. Egy jó ideje azt érzem, hogyha megkérdeznék, mi az álmom, nem tudnék válaszolni. (Vagy csak nem tudnám őszintén hangosan kimondani?) De ahogy megláttam ezt az idézetet, tudtam, hogy igaz az életemre. Élem.

Mélységeit és magasságait. Katarzisait, pofonjait. Sírok, nevetek, szomorkodom, kacagok. Néha lustán, máskor kőkeményen. Ízlelem, tapintom, szagolom, hallom, látom. Egyedül, másokkal. Ismeretlenekkel, ismerősökkel, ismeretlen ismerősökkel. Szimpatikus, antipatikus, semleges emberekkel. Szerelem, gyűlölet, harag, nyugalom. Mikor mi. Hullám alatt, hullám tetején. Tengerparton, várost nézve, repülőn, kocsiban, két lábon. Kitartással, feladással.

Mértékletességgel, mértéktelenséggel. Színesen. Mindennel és semmivel. Hangosan, síri csendben. Felajzva, kizsigerelve, elcsigázottan, elszántan. Mániákusan. Apatikusan. Fizikai, lelki, szellemi síkon. Jobb lábbal kelve, bal lábbal kelve. Szeretetten, áldottan, szerencsésen. Utáltan, megvetetten, szerencsétlenül. Szerelmesen. Hányingerrel. Fitten, életuntan. Leszedálva, felpörögve. 

Az én álmom az élet. Ellenpontokkal