Mint a sorozatokban, ahogy megjelenik egy-egy rég nem látott karakter, úgy bukkanak fel a múltam darabkái. Arcok, szituációk, félelmek. Azon agyalok szüntelen, hogy miért. Hiszen ami elmúlt, az elmúlt. Se az arcok, se a szituációk, se a félelmek nem jelentenek már semmit. És talán éppen ezért rakosgatja elém őket az élet. Összehasonlítási alap: honnan hová jutottam, akkor hogyan reagáltam, most mit érzek, hol tartok. Az egy, két, pár évvel ezelőtti énemhez képest. 

Esélyt kapok, hogy helyesen zárjam le őket, vagy egyszerűen csak elengedjem. Már nem futok a vonat után, ami elindult és tele van utassal, már nem rettegek, hogy a bíráló szemek mit gondolnak rólam, nem próbálom megérteni a megérthetetlent, nem félek attól, ami fölött nincs hatalmam.

Naiv, türelmetlen, akaratos és éretlen voltam. És ezek még ma is igazak, de mintha lejjebb tekertem volna a hangerőt. Már nem dőlök be bárkinek, már képes vagyok várni, már képes vagyok elengedni. Nap nap után talán nem veszem észre a változásokat, de évek múltán visszatekintve látszik az érési folyamat.