Szüntelenül zakatolnak a fejemben a gondolatok, de képtelen vagyok egységbe rendezni őket. Csak villog a kurzor kegyetlenül. Begépelek valamit, majd törlöm is. A fejemben olyan jól hangzott, leírva pedig semmitmondó közhely. Ritmus nélküli dallam, cukormentes cukorka. 

Sajnos nem állnak össze a mondatok...

Hogyan kerültem ide? Beütöttem a GPS-be a célállomást…biztos vagyok benne? Vagy ugyanúgy elfelejtettem megnyomni a “Rendben” gombot, mint múltkor a banki átutalásnál. Ott is rábasztam. 5 rugó helyett 15 ugrott. Valami útvonalat mégiscsak követtem, tuti ment végig a navigáció. Aha, tudom mi lehet a probléma: túl sokszor felülírtam. A GPS-jelet meg valami leárnyékolta. 

Én nem ide jöttem...

Mindig is akartam. Ha őszinte akarok lenni, akkor akarnok vagyok. Ez így, ez úgy. Elképzeltem valahogy, hát miért lenne máshogy. Lett máshogy, van máshogy, lesz is máshogy. 

Nem ezt akartam...

Mindig is a fő szponzorom volt. A szerelemben, a munkában, a hétköznapokban. Remény, hogy egyszer eljön randizni. Remény, hogy beindul az értékesítés. Remény, hogy összeáll a nagy kép. Ha nem tegnap, majd ma. Ha ez elmaradna, akkor holnap. Vagy a közeljövőben. 

Reményt kaptam csak az útra...

Másfél év a tévénél, másfél hónap az álom helyen, két és fél hónap ego-szenvedés, aztán egy kis ideig a magam ura, majd kilenc hónap nagyon új, és aztán onnan is gyorsan tovább. Egyik nap francia, másnap angol, néha magyar. Átutazók, nyughatatlanok. Jönnek, mennek. Jövök, megyek.

Én, az örök átutazó.