Alig bírta türtőztetni magát. Fülig ért a szája és vigyorgott, az izgalmát lehetetlen lett volna tovább fokozni. Ott állt előtte, alig várta hogy nyíljon a kapu. 3, 2, 1…Kitárult a kapu, ő pedig boldogan rohant oda az első kocsihoz. Beült, várta hogy a biztonsági kar lecsukódjon. Bizsergést érzett gyomortájékon, a jó félét. És elindult a kocsi. Fel-fel és még feljebb. Tetőpontra ért, onnan látta a mélységet, de nem félt. Még minden jó volt. Megindult a kocsi, kissé csikorogtak a kerekek, de tudta, hogy a biztonsági kar megvédi. Fülig érő szájjal ült, ahogy suhantak lefelé. A zaj nem akart csillapodni, és ez már egy picit megrémísztette. Aztán hirtelen valami még furcsább hangott hallott. Mintha a biztonsági kar elengedett volna. Pánikba esett. Le akart szállni. Egy zökkenés, és a biztonsági kar visszacsapódott a helyére. Egy picit megnyugodott. Hátulról mintha mégis egy sötét árnyék magasodott volna fölé. Aztán hirtelen, a semmiből egy alagútba értek. Vaksötét volt. És mintha légüres térbe értek volna. Nem maradt kapaszkodó. Nem volt támpont. Eltűnt a talaj a lába elól, de még az ég is a feje fölül. Nem kapott levegőt. Szorított a mellkasa. Üvölteni akart, de minden bennragadt. Hirtelen mély letargiába zuhant. Lemondott mindenről. Gépisen markolta már csak a biztonsági rudat, csak megszokásból. Monoton módon haladt előre a kocsi az áthatolhatatlan feketségben. Aztán mintha valamit megpillantott volna a távolban. Apró pont. Fény. Fény? Fény! Kicsit erősebben markolta a vasat, de még nem mert igazán bízni. Lassan haladtak, szörnyen lassan. Azért percről percre mintha nagyobb lett volna a fénykarika. Egyszer csak egy nagy rántással kiértek a fényre. Picit megnyugodott. Le akart szállni, de nem kiabált. Hagyta, hogy a kocsi menjen tovább. És a kocsi nem állt meg. Kisebb-nagyobb emelkedők következtek, néha egy-egy zuhanás szerű lejtővel. De már nem volt olyan félelmetes. Tudta, hogy mire számíthat. Vagy csak naivan azt hitte?

Mint valami elmulasztott munka vészjelzője, úgy villogott a kurzor. Írni próbált, megint. A témák egymáson átbukdácsolva kavarogtak a fejében. És a terméketlen próbálkozások emlékei is. Amikor leült, hogy Rólad írjon. Az elmúlt hónapokról. A munkáról. Az érzéseiről. A meglátásairól. Őszintén, kendőzetlenül. Egy-két sor, aztán megakadt. Annyi mindent akart egyszerre mondani. Mintha több doboz puzzle darabkáit öntötte volna össze valaki. Képtelen volt rendet rakni. Melyik darab hova. A vérvörös sarok-darab vajon a Szerelmi élet darabkája vagy a Családi életé. A kellemes rózsaszín biztosan a Barátság kirakóshoz tartozik. Az a sötétszürke vajon a Munka képen felbukkanó felhők darabkája? Darabok. Puzzle darabok. Milliárd darabos kirakónak érezte az életét. És tudta, hogy addig nem nyugszik, amíg össze nem áll a kép.

Egyszer majd hosszabban...

Kétségbeesés. Kilátástalanság. Keserűség. Útkeresés. Magány. Rázúdult. Agyonnyomta. Megbénította. Töprengés. Merre? Hogyan? Miért? Csend. Üresség. Szavak. Barátok. Vigasz. Pillanatok. Percek. Utánozhatatlanok. Szeretetteljesek. Múlandók. Zuhanás. Újra. Csapongás. Kísérletezés. Reménytelenség. Reménnyel. Paradoxon? Élet. 

József Attila magának írt. 32 éves lett, hát meglepte magát egy csecse-becsével egy kávéházi szegleten. Számot vetett, hogy annyi év elszelt és még havi kétszáz sose telt. (Átérzem, Attila!) Hogy lehetett volna oktató (te meg orvos), de eltanácsolta az egyetem fura ura (te elbasztad magadtól).

Ágnes Vanilla József Attilának írt. “Itt egy év, és ott egy újabb, de embertől ne várj újat / Korlátaikat hagyd nekik…” Itt biztos rád gondolt. Na nem baj, én ilyen korlátoltan is szeretlek. Csak te is szerethetnél a korlátaiddal.

Én neked írok. Születésnapodra. Más ligában játszom, mint az előbb említettek. Mert ezt a kutya se fogja olvasni 100 év múlva. (Holnap se. És te se.) És hát a nyelvezet is hagy némi kívánnivalót maga után, nem játszom úgy a szavakkal, mint Attila. Ez sekély kéj ahhoz képest. És maximum gagyogok, mint a Horger Antal úr. És bár Attila képes volt taní-tani engem is, zseninek születni kell.

/Tavaly, majdnem a születésnapodon. Ott ültél bal oldalon, idén nem fogsz/

Július 4. Amerikában aláírják a függetlenségi nyilatkozatot, 1776-ban. Lediplomázom, 2014-ben. Megszületsz. Valahol a kettő között. Nincs évszám, mert kényes pont. Valahogy az Idő soha nem stimmelt nálunk. Túl korán találkoztunk? Túl későn? Túl fiatal vagyok? Túl idős vagy? Vagy az Idő stimmelt, csak mi nem? Volt kémia. Volt, pont. De az Idő talán lehetett volna kegyesebb. Kiszemelhetett volna egy dátumot, amikor nem vagy darabokban.”Az Idő mindenre gyógyír.” Nálam nem hat, olyankor mi a teendő? Bemegyek a patikába és kérek valami erősebbet, mint az Idő? Mennyire fog ferde szemmel nézni rám a vörös hajú, bibircsókos néni?

Látod? Megint önző vagyok. Csak én, én, én és én. A TE születésnapodon is. Pedig hidd el, odaadnám magam neked...

P.S. I love you Legyél boldog! Tényleg. És remélem valakitől jobb ajándékot kapsz, mint eme vérszegény iromány.

Kék farmert és fehér inget viseltél - énekli Lana az eredeti dalban. Nekem fogalmam sincs, mi volt rajtad 2014. szeptember 5-én. De látod, szinte minden másra emlékszem. A dátumra, a hozzád vezető útra, ahogyan álltál az ajtóban, ahogyan éreztem, hogy jó helyen vagyok, a kellemes nyárvégi időre, az erkélyre, a nyugalomra, a beszélgetésünkre. A számban érzem még a száraz fehérbor ízét, orromban pedig a dohányfüst karcos illatát. Nem zavart, hogy dohányzol, pedig egyébként utálom. Talán már ebből tudhattam volna, hogy fájni fogsz? Nem mondom, hogy szerelem volt első pillantásra, de nem tartott sokkal tovább. Beszélgettünk, rólad, rólam. Érdekes voltál, értelmes voltál, és kibaszottul vonzó. Tudom, hogy hasonlókat gondoltál, vibrált körülöttünk a levegő, működött a kémia. Pedig nem volt szabad a lelked, már valaki másnak adtad: aki pont úgy taposta meg, ahogy később te megtapostad az enyémet.

Először csak hónapok jöttek, és nem akartál elmaradni az emlékeimből. Orromban még ott volt parfümöd illata. Már majdnem két év telt el, mégsem ejtem neved nyugodtan, de legalább már nem reszket a bensőm, ha a Ferenciek terén várom a buszt. Tudom, hogy nem egy voltál a sokból, hanem egy vagy az Egyek közül, és Te lehet azt mondanád, “ifjúság bolondság”, én viszont már csak magamban javítanálak ki, hogy nincs igazad. A szavakat nem miattad vétem el, de a camembert-t miattad kerül bele a kosaramba, ahogyan minden pohár paradicsomlében is benne élsz. Az én életem nem lesz elhibázott, hibák voltak, vannak és lesznek, azért, hogy legyen miből tanulni. A tökéletes úgysem létezik, nekem mégis az voltál a hibáiddal: tökéletes. Most csak bízom benne, hogy továbbra is távol tudom tartani magam tőled. Aztán majd évek múlva, amikor már csak élsz, de nem uralkodol, akkor tényleg leülhetünk arra a kávéra...

Egy padon ücsörögtem Siófokon, szemben pedig Krúdy Gyula trónolt a ló nélküli lovaskocsin. Legalábbis a szobra. Ültem az árnyékot adó fa alatt, hátam mögött a Balaton, és újra és újra egy szó villant az agyamba: hála. A top 30-ért, az előző napi motoros adrenalinfröccsért, a megelőző napokban tartott edzésekért és számtalan fáradt arcért, a barátokért, a családért, akik mintegy védőhálóként vesznek körül, és biztos lehetek benne, hogy mindig el fognak kapni: akkor is ha zuhannék.

Megint eszembe jutott. Lassan 2 éve ismerem, már el kellett volna engednem. De nem megy. Nem meglepő, a korábbiakat is ugyanilyen nehezen engedtem útjukra. Gondolhatnám azt is, hogy minek jöttek az életembe, hiszen nem viszonozták az érzést, ami engem elöntött. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kaptam tőlük semmit. Rengeteget adtak. Az érzést, hogy igen, készen állok egy kapcsolatra. Azt, hogy TRX edző lettem, mert egyikük miatt jártam csak rendszeresen edzeni az első években. Önbecsülést, még ha ironikusan vele szemben soha nem volt, és ő sem becsült meg. Önismeret - ez talán a legfontosabb. Mindegyikük egy tükör volt nekem, amiben megláttam a valódi énem. Köszönöm.

Ülve, állva, séta közben egyre csak azon gondolkodtam, hogy az a vonat már elment. Ott voltam, felültem, aztán leszálltam. Nem éreztem magam még készen az utazásra. Megijedtem? Nem tartottam elég jónak az úticélt? Is-is. Úgyhogy a vonat nélkülem indult tovább. A következő állomáson pedig valaki más boldogan szállt fel. Azóta is ott ül, és úgy tűnt, a vonat nem fog megállni, egy végtelen utazásra indultak. Aztán egy félreeső kis faluban porszem került a gépezetbe, muszáj volt megállniuk. A mozdonyvezető csak egy pillanatra nem figyelt, máris fellopakodott valaki a kocsiba. Így indult hát tovább a vonat, két utassal, a mozdonyvezető pedig nem tudta mit csináljon. Visszakanyarodott a kiindulópontra, hátha ott megtalálja a választ. Csak engem talált: határozottabban és magabiztosabban, mint egy éve, és ettől csak még jobban összezavarodott.

Ha megnyitom a Facebookot tökéletes életeket látok. Boldog pillanatok hada, szerelmes párok, kőkemény edzések, sikerek, pénz és csillogás. Kudarc nincs is, szomorúság nem létezik, nehéz napok nem jönnek. Legörgetem a saját oldalam: az is beleillik ebbe. Hol marad a csúf igazság? Miért nem posztolom, hogy igenis van olyan nap, amikor az ágyból sem akarok kikelni, amikor a démonjaimtól nem látom a fényt az alagút végén, amikor azt érzem, hogy kettőt nem tudok lépni, mert megbénít a szomorúság? Mert akkor ember lennék, sebezhető, esendő ember, hús-vér ember. Az pedig nem szexi, csak a tökéletesség az.

“Nekem a Balaton a Riviéra…” Hányszor hallottam én már ezt. Nekem nem a Riviéra. Mert a Riviéra az a Riviéra, a Balaton meg a BALATON. Gyermekkorom első fürdései, a 8.-as osztálykirándulás, az első gólyatábor, aztán még kettő (csak már programfelelősként, nem zöldfülűként), a családdal vagy barátokkal eltöltött hétvégék helyszíne. Ahol süt a nap, kék az ég, a víz meleg, a parton tonnaszám sütik a sajtos-tejfölös lángost, és a naptej hiányában pecsenyére sül az emberek egy jó része.

Azért szeretem, mert kikapcsol. Akárhányszor megyek a Balatonra, mindig van egy kis bizsergő érzés a gyomromban. A várakozás, a viszontlátás öröme ez, amitől szinte kis pillangók repkednek az ember gyomrában. És mindegy, hogy pihenni mész (egész hétvégén a nyaralóban alvós, parton fekvős, semmitevős hétvégék), vagy egy masszív bulit tolnál (Balaton Sound vagy Siófok, esetleg Füred), biztos lehetsz benne, hogy a Balaton nem hagy cserben.

És még ha más cserben is hagy, a Balaton ott van neked. Ő felvidít. Tavaly történt meg, hogy a Nagy Szerelemmel utaztam a Soundra Jason Derulora koncertre. A koncert megvolt, jó volt, élmény volt a Balaton partján bulizni, a Nagy Szerelem azonban egy Óriás Csalódást hozott. Másnap irány át Almádi, vártak a barátok. Na meg persze a Balaton. És nincs is jobb gyógyír a csalódásra, mint egy csobbanás a Balatonban, grill parti a barátokkal és néhány pohár balatoni bor.