Napok óta képtelen vagyok kiverni ezt a régi Piramis számot a fejemből. Vagy inkább a lelkemből. Olyan, mintha kettészakadtam volna. A jobb felem rohanna a reptérre, felülne az első londoni gépre és veled töltené a karácsonyt. Boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Látom magam előtt az alacsony, kissé duci, formás karácsonyfát, éppen díszítem. Te közben főzöl. Meglepetés - válaszoltad arra, hogy mi lesz az ünnepi menü. Nem izgulok. Pontosan tudod, mit szeretek, mit nem, és kiválóan főzöl. 

A vacsora után kinyitsz egy üveg pezsgőt, csak miattam. Boldogan kortyoljuk, a háttérben lágy karácsonyi dallamok szólnak. Nem beszélünk, nem kell. Csak nézzük egymást.

Jön a szülinapunk, utazunk. Már tradíció, minden évben elmegyünk valahova, Ha kerekebb szám, akkor előfordul, hogy Budapesten kötünk ki, barátokkal, családdal ünnepelni. Most végre Portóba megyünk, még mindig nem láttad, pedig mióta mondtam, hogy menjünk. Ülünk az erkélyen, portóit kortyolgatunk a lemenő nap fényében.

Megint sokáig dolgoztál, de megvártalak, hogy megmasszírozzam a vállad. Mostanában gyakran fáj, milyen teher nyomja őket? Tedd le egy részét, itt vagyok veled.

Anyukád jön látogatóba. Az elején nem kedvelt, féltett téged. Próbáltam megérteni, így elmaradtak az igazán nagy súrlódások. Mostanra jóban vagyunk, néha már együtt froclizunk téged. De csak azért, mert szeretünk. Te is tudod.

Meg kell állnom az írásban. Mert a bal felem lecövekelt, maradni akar. Én meg önző vagyok, ahogyan mondtad. És nincs két életem!

Egy hosszú asztal végén ülök. Chorizos croissant és dupla espresso előttem. Két-két szabad szék tőlem jobbra is, balra is. Egy idős bácsi áll a pultnál, vár a sorára, közben pedig többször odanéz a mellettem lévő helyekre. Miközben vágok egy újabb darabot a sajtos-spenótos-chorizos meleg croissantból várom, hogy mikor kérdezi meg, hogy leülhet-e majd. 

Hamarosan kiderül, hogy nem egyedül van: a kérdés kettejükre vonatkozik. Természetesen, jöjjenek - felelem. Az asszony jön először. Nekem pedig hirtelen elszorul a torkom. A mamára emlékeztet. Milyen régen nem jutott eszembe. Most annál erősebben tör rám a hiánya.

Nemsokára csatlakozik a bácsi is. Flat white a feleségének (szívecske formát ölt a fehér tej a barna kávéban), americano neki.

Meg kell állnom egy pillanatra evés közben, a gyomromban is szorít egy érzés. Egyszerre fáj és öröm rájuk nézni. Derűs az arcuk, látszik, hogy szeretik egymást. Pedig bizonyos vagyok benne, hogy minimum harminc, de valószínűleg már több évet is leéltek együtt. Dolgoztak, valószínűleg felneveltek egy (vagy több) gyereket, mégis boldogok. Nem megkeseredettek, nem savanyúak, nem boldogtalanok. Élvezik az életet. Szombat reggel van, úgyhogy elindulnak felfedezni a várost, csak előtte beülnek egy kávéra a szomszéd francia pékségbe. 

Valószínűleg kiül valami az arcomra, mert a bácsi megkérdezi, hogy minden rendben? Bár lehet, hogy csak az angol udvariasság, itt nem bűn egymásra mosolyogni, szóba elegyedni egy vadidegennel. Persze, minden rendben van - közben pedig próbálom rendbe hozni az arcvonásaimat. Már csak legbelül szorít az érzés: bárcsak itt lenne a mama mellettem. És mosolyogna.

“Anélkül, hogy tudna róla, az ember a legsötétebb reménytelenség pillanataiban is a szépség törvényei szerint komponálja az életét.” Írta Kundera A lét elviselhetetlen könnyűségében. Én pedig igazat adok neki, mert valamiért eddig csak akkor tudtam írni, ha a legsötétebb, legmélyebb vermeimbe szálltam alá. A lüktető fájdalom az ujjaimat vezetve formálódott rövid, feszes szöveggé a kijelzőn.

Ez azt is jelenti, ha nem írok, akkor nincs nagy baj. Sőt, akár boldog is vagyok. Pedig ilyenkor is kavarognak bennem a gondolatok, amik kikívánkoznának, mégsem állnak össze semmivé. Üres, sallangos, értelmét vesztett betűhalmaznak tűnnek csak a mondatok. 

Továbbra is egyetlen állandó dolog van az életemben: a változás. Bár talán most ez is megváltozik…Stabilitásra vágyom, de mióta. Kitartani akarok, de kiért éri meg. Lenyugodnék, de tudok-e.

Egy magabiztosan kimondott bizonytalan igen a válaszom. Régóta vágyom rá, megjött, akiért érdemes és egyre inkább uralom az indulataimat. 

Bátor vagy, mondogatják. Nem értem. Nem érzem. Bátorság az, ha megállíthatatlanul keresem a boldogságot és bármit meglépnék érte? Miért bátorság ez? Nem ezért élünk?

Ma ismét berezeltem. Egy pillanatra elveszítettem az uralmat a helyzet fölött, máris elöntött a dermesztő bénaság. Már csak sodródni tudtam. Győri panelproli, szoktam mondani magamra. Pont úgy is teljesítettem, ami várható egy lakótelepi senkitől. Hát hányszor kell még bebizonyítanom magamnak, hogy ez nem határoz meg semmit? Hogy túlnőttem a gyökereimen, partiban lehetek bárkivel? Mikor jön el az, amikor elkapom a gyeplőt, határozottan megrántom és újra én uralom a lovaskocsit, legyen akármilyen bokros is a kocsi elé fogott ló? 

Egyelőre még nem jött el az a pillanat. Csak a leckefüzetbe került be egy újabb tanulság.

Borsódzik a hátam, miközben a rozé pezsgővel töltött hideg pohárra rajzolok apró köröket. Emeli Sandé kiabálja, hogy fáj. El nem hullatott könnyek csillognak a szemem sarkában. Mérhetetlen fájdalom, földöntúli boldogság, mennyi minden összegyűlhet a sós cseppekben. Csak csordulna ki, hullatnám el őket, jönne a megnyugvás. Ülök, várok. Beletörődött türelem ez. Az évek súlya, az évek tananyaga. Az Idő úgy látszik, tényleg gyógyír mindenre. Tökéletlen szer, mert lassan hat, a felszínen kezdi, csak lassan hatol a mélybe és olyan hosszadalmas munkát végez, amit kivárni szinte lehetetlen. Azért én izgatott türelemmel cselekszem, miközben várom, hogy hasson.

Látom a jeleit, hogy végzi a munkáját. Hónapról hónapra változom, évek távlatából észreveszem, hogy máshogyan cselekszem már. Több mint négy év telt el, kezdem megengedni, hogy szeressenek. Mert néha már én is szeretem magam. Néha. Töredékes még ez a tudás - mint egy mozaik, ami várja még a darabkáit, hogy aztán tisztes távolságból egybefüggő képet rajzoljon ki.

Fogok egy újabb törött piros csempe darabot, pont látom a helyét. Ott, a szívemre hasonlító vörös folt mellett. Ott a helyed, de egy picit még habozok, mielőtt odaragasztalak.

Megszámolatlanul sorakoznak a soha meg nem írt bejegyzések.

Internet Explorer - lenne a címe annak, ami az életemről szólna. Ami olyan, mint egy böngésző, amiben egyszerre legalább 27, de az is lehet, hgy 127 ablak van nyitva. A pornótól a híroldalakig van miből mazsolázni. Elrendezetlen kapcsolatoktól az egzisztenciális félelmekig, ez az életem. Néha összeomlik a rendszer, még jó, hogy feldobja a böngésző, hogy folytassam ugyanonnan. Azért időbe telik, amíg újra feláll a kusza kavalkád.

Időben lenni - ennek mikor jön el az ideje? Türelem, csitítgatom türelmetlen énem, ami így is késésben érzi magát. Sosem vagyok időben, ezt érzem a jelenben, majd a jövőből visszagondolva a múltra mindig látom, mikor minek miért akkor jött el az ideje. Időben vagyok, csak más a ritmusom, mint amit elképzeltem?

Útjaim - egy sárga hátizsák a parkban sétáló apuka hátán, és én máris újra ott futok Barcelonában. Bevillanó emlékképek, a teraszon ülök a legjobb barátommal és beszívom a tengeri levegő illatát. Hallgatom a görög nyüzsgést. Bárcsak újra ott fekhetnék a sziklán Utas és holdvilágot olvasva. Bármelyiket újraélném, bármikor. Dönteni sem tudnék, hogy Málta magánya, vagy Barcelona és az Ő ölelő karja hiányzik-e jobban.

“Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, / Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.” - Már megint, már sokadszor. Újra valami jóra sarkall, belevágtam végre a spanyolba. Egy lépéssel máris közelebb, de még így is 1928/1956/2026 km választ el (attól függ, melyik autós Google Maps útvonalat választanám). Nem baj, előkapom a közhely szótárat: a tízezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel indul. Végre (néha) türelmes vagyok. Édesen fáj, ahogy a lelkembe mar a hiányod. De “Mint napsugár ha villan a tetőn”, úgy tündököl - talán csak délibábként - előttem egy jövőkép. Ritkán, de azért van oázis a sivatagban. Ugye?!

Én magamnak szoktam szuvenírt hozni az utazásokról. Lehet, hogy önző dolog, de megvan a saját logikám mögötte. Ha valaki még soha nem volt mondjuk Barcelonában, neki semmit nem fog jelenteni egy ilyen picike pohár. Csak egy újabb porosodó kacat lesz, pár év múlva talán a kukába is kerül. 

Nekem viszont egy egész univerzumot tár fel, ahogy kortyolgatom a kotyogóst belőle. Megint éjfél múlt és én újra végigsétálok a Passeig de Grácián, miután a reptéri busz letett a Placa de Catalunyán. Érzem, hogy a széles utak nem szorítják határok közé az örömömet. Egyre tágul a boldogság buborék köröttem, lassan kitölti az egész várost. Vagy talán a város iránt érzett szeretet tölti ki a lelkemet?

Ahogy meglátom a színes mozaik festést a poháron, máris a Güell Parkban érzem magam. Lábaim előtt terül el a város. A mindig épülő, szépülő Sagrada Familiával. Úgy érzem, hasonlítok a templomra, én is folyamatosan építem magamat. Egyre több leszek, de talán sosem mondhatom azt: kész, a munka befejeződött. 

Aztán ott van a poháron a Casa Milá, vagy ahogyan jobban szeretem szólítani, a La Pedrera, Gaudí egyik csodája. Ez az épület ragadt meg talán a legjobban gyerekkoromból, amikor egymást követő két évben is eljutottam a városba.

Ízlelgetem a kávét, és a kint elfogyasztott kávék ízét a nyelvemen érzem. De jól esne egy csokis croissant a kedvenc cukrászdámból most. (Még jó, hogy nem ott vagyok, így is ideje rendbe tennem az étkezésemet.)

Ahogy a keserédes fekete magamhoz térít, egyre gyorsabban cikáznak a képek a szemem előtt. Ahogyan a kikötőben ereszkedik le a lift a libegőzés után. És meglátom a feliratot: Marina 92. Marina, kikötő. Az egyesület neve, amiben táncoltam, és akiknek köszönhetően először jutottam el a városba. ’92, a születési évem. Hevesebben ver a szívem.

Átmulatott éjszakák, tengerparti sangriázások, éjszakai séták, megtett hosszú-hosszú kilométerek, finom falatok, barátságok és egy arc, ami mióta hazajöttem velem van. Nem enged, vagy én nem eresztem? Nem tudom…

Halkan koppan a pohár az asztalon, ahogy üresen leteszem, mégis egyből magamhoz térek a révedezésből. Elmosolyodom. Boldog vagyok. 

Furcsa volt a mai nap. Nem olyan furcsa, mint az elmúlt hónapokban, években volt a furcsa. Lightosabb, zsírmentesebb változat volt ez. De az elmúlt hetek nyugodt hullámai után nem készültem fel rá teljesen. Ha minimalista módon is, de pofán vert.

Kezdődött azzal, hogy elaludtam. Soha nem szoktam. Jó, hazudok, talán egyszer előfordult már középiskolában. Egyszer meg lehet, hogy a főiskolai évek alatt is. De 26 év alatt ritkán, szinte soha nem fordult elő.

Aztán a villamoson, a szokottnál sokkal előbb tolta a pofámba a Facebook, hogy kik a születésnaposok. Persze Te és páran mások. A többieket nem jegyeztem meg, téged pedig tudtalak volna, ha megnézem hányadika van. De nem akartam veled foglalkozni, tudatosan nem. A lelki békémet akartam megőrizni, köszi Zuckerberg, bekaphatod!

Szóval a lelki békém már 7:53-kor megborult, amikor késve ébredtem, aztán 8:22 körül (megközelítő időpont) tovább borult. Jó nap lesz, ugye?!

Aztán jött a fekete leves, pedig még 12-t sem kakukkolt el az óra. Ha kakukkolna. Csak én voltam kakukk. Hát mi van akkor, ha én vagyok valakinek Te? Érted? Szóval ha valaki valami hasonlót érez irántam, mint én irántad. És hasonlóan viszonzom, mint Te. Kakukk.

Azért megborított. Most akkor mi van? Továbbra sem tudom elfogadni, ha valaki szeret? Engem? Szeretni? Nem barátilag, nem anyailag, hanem Úgy. Vagy el tudnám fogadni, ha én is tudnám viszonozni? Kakukk.

Megborultam egy picit, na. Az elmúlt hetek csendes, nyugodt és békés hullámai után váratlan volt a jégkocka is, ami elém került. Mert nem volt ez egy Titanic-gyilkos fagyott víz rengeteg, mégis túl nagyot dobott a hajómon.

Nem akartam megemlékezni róla, hogy még egy évvel öregebb lettél. Még egy év, amit szintén nem velem töltöttél. Amit nem tölthettem veled. (Csak gondolatban, lélekben.) 

Kundera írja A lét elviselhetetlen könnyűségében: “Végül a negydik csoportot, azoknak a ritkaságszámba menő embereknek a csapatát, akik távol levő személyek imaginárius tekintetétől kísérve élnek. Ők az álmodozók.” Például Patrik. (Na ez már nem Kundera, ez Zsebedits. És ahogy a két évvel ezelőtti köszöntődet sem olvassa senki már, ez is csak egy estés sekély kéj.) Aki tegnap, amikor a szigeten futott, azt képzelte, hogy büszke lennél rá, ha 4:20 alatt tartaná a km átlagot. Jó, nem büszke, csak nem vetnéd meg. Szóval egy megelevenedett Kundera szereplő is lehetnék.

Helyette itt vagyok a valóságban. Három pohár olasz frizzante után. Asszem mára: Kakukk.

Mindig melankolikus, fájdalmas, lelket szaggató témákban írok. Záporoznak is a kérdések: jól vagy? Tudok segíteni? Azt is megkaptam már, hogy túl depresszív stílusban írok ahhoz, hogy olvassanak. Lehet. De oka van. 

A fájdalom érzése szerintem egyetemleges. Okozza szerelmi bánat, halál, meg nem értettség, milliónyi más dolog. Ugyanúgy lüktet. Ugyanúgy hasad meg a szíved. Ugyanúgy üvöltenél hangosan, amíg már nem marad levegő a tüdődben, amit kipréselhetnél. Amíg a hangszalagjaid felmondják a szolgálatot. A sós könnycsepp ugyanúgy gördül ki a szemed sarkából. Záporozik a földre. Vagy ugyanúgy görnyedsz össze magzatpózban a talajon. Fáj, lüktet, hasít, kínoz, nyiszál, aprít, falhoz csap, megtapos, elvakít, gyomorszájon rúg, pofán ver, letaglóz, megbénít, szétcsap, elcsigáz, meggyötör. Okozza bármi, ugyanúgy éljük át. Azt írtam egyetemleges, pedig hány formáját soroltam fel. Mégis azt érzem, könnyebb a másik fájdalmához kapcsolódni.

A boldogság más. Mindenkinek. Mástól fakadsz sírva örömedben Te, Ő vagy én. A mosoly az arcod szegletében lehet, hogy csak egy virág látványa okozta. Másnak a diploma kézbevétele miatt gördül le minden teher a válláról és érez önfeledt boldogságot. Nekem a legnagyobb öröm, amikor a másfél éves tejfelszőke szeretetgombóc Maminak hívja édesanyámat. A boldogság ezernyi, milliónyi, végeláthatatlan és megszámlálhatatlan. És bár lehet osztozni más örömében, valamiért mégsem kapcsolódunk úgy a másikhoz, mint amikor fájdalmat érez.

Van egy másik oka is, hogy kevésbé vidámak az írásaim. Terápiának használom. Fogom a fájdalmam, odaöntöm a virtuális papírra, majd megpróbálok szarból várat építeni. Ahogy gyúrom és gyúrom, csendben reménykedem, hogy megváltozik az anyag. A végén már nem szar lesz, hanem minimum terméskő. Abból már inkább építhető valami. Vissza-visszatérek és átgyúrom újra. Talán márvány lesz egyszer. Abból már lehet maradantó alkotni. Úgyhogy folytatom a terápiát. Márvány lesz egyszer…Szarból katedrálist!

Ma megint eszembe jutottál. Mostanában megint gyakran. A legváratlanabb időpontokban, például hétfőn reggel 6:00-kor, mikor már ott voltam a teremben, hogy negyed óra múlva TRX-et tartsak. Nem voltam még magamnál, talán ez lehet a mentségem. Akkor ugyanis jó ötletnek tűnt megnézni a Facebook oldaladat. Egyből fogadott is a borítókép: Barcelona. Szóval neked is tetszett. Nekem szerelem. Mint Te. A különbség csak annyi: a város eddig csak adott, te…Tudom, nem szándékosan. Két sérült vakon nyúlt bele a másik behegedésre váró nyílt sebébe.

Bár ritkán posztolsz, gondoltam lejjebb görgetek, hátha más újdonság is van. Volt. Ahogy Jack képen nyalt. Egy gyönyörű barátság kezdete…ugye? Egy biztos, hétfő reggel 6:02-re már biztosan magamnál voltam. Vagyis nem: egyszerre volt józanító és megrészegítő a pofon. Keserédes fájdalom öntötte el a lelkemet. Pont csak ennyire lenne szükségem: két hű társ. Na jó, eggyel is beértem volna. Veled. 

Mit ad Isten, a kép alatt nézegetem a kommenteket. Az egyiket ismerem - túlzás - ismerkedem vele. Most kezdtük, csak felületesen. Hát nem elég, hogy újra és újra elém sodródsz (lehet, hogy én vagyok a hullám, aki a sodrást végzi?), időről időre téged ismerő arcokat is magam elé sodrok.

Ők talán ismernek. Máshogy ismernek. Én lehet, hogy soha nem ismertelek. Most már biztosan nem. Annyi év telt el. Igazán akkor sem tudtam, ki vagy. Csak kaptam egy roncsolt lelket, egy meggyötört gyereket, egy ambivalensen kötődő felnőttet. Húzás, lökés. Közeledés, távolodás. Kepesztettem feléd, menekültél előlem. Tükör is voltam. Voltál. 

Csak az érzést ismerem, mit feléd táplálok. Azóta is. Locsoltam rá már vizet, búra alá szorítottam, mégsem alszik el a láng. Pislákol, majd hirtelen belobban. Olyan, mint egy tűzzsonglőr mutatvány. 

Annyi rosszat mondtam rád, csak hogy hátha elmúlik tán. Próbáltam kicsorbítani késednek az élét, mi lelkembe mart, hasztalan. Gyenge, sőt olcsó próbálkozások voltak. Magam mocskoltam csak.

Nem értek a művészethez, csak szeretem, Vonzódom hozzá, mint hozzád. Amikor meghallottam ma Kányádi Sándor halálhírét, gondoltam megnézem, van-e valami kettőnkre rímelő verse. Tudod mi jött szembe legelőször?

Kányádi Sándor: Tudod…

Tudod

soha nem bántam meg,

hogy megszerettelek,

pedig felbolygatta ez a szeretet

az egész életem,

Tudod,

soha nem csalódtam benned,

pedig sokszor nem értettem

a cselekedetedet,

sokszor féltettelek,

leginkább magadtól féltettelek,

Tudod,

lassan fogynak körülöttem a dolgok,

a dolgaim,

vagy messzire kerülnek tőlem,

vagy csak én távolodok,

ahogy szakadoznak a szálak,

az érzés egyre jobban magához láncol,

Tudod,

mikor megkönnyezek valamit,

ami szép volt,

megvigasztal a gondolat,

hogy lakozik bennem egy csoda,

ami nem hagy el,

amit nem vehet el tőlem

sem az irigység

sem a rosszindulat,

Tudod,

ebből az érzésből táplálkozom,

miatta össze sem csuklom,

ha elesek is, érte felállok,

ha sírok is elmosolyodok,

talán,

ha végleg elalszom,

érte akkor is felébredek.

Rég nem látott ismerős lép be az ajtómon. A mosolya ugyanolyan, mint régen. Fülig ér, csillog a szeme és majdnem mind a 32 foga kilátszik. Masszázsra jött, meg hogy beszélgessünk egy picit. Úgy látszik akármennyi idő eltelhet, értjük a másikat. Megmasszírozom. Azt mondja, teljesen más érzés, mintha könnyű lenne a háta. Ettől még jobban örülök, hogy eljött. És nemcsak láthattam, talán adtam is valamit neki. Talán begyógyítattom néhány régi, akaratlanul okozott sebet.

Olvastam a sorokat. A szemeim mohón faltak minden egyes betűt, siklott a tekintetem lap szélétől a másikig. Pedig nem könnyű sorok. Nehéz, néhol talán fájdalmas igazságok, de olyan rejtélyes könnyeddséggel és gyönyörűsségel felruházva, ahogyan csak az igazán nagyok…Sőt, a legnagyobbak tudnak írni. (Fordítani, mert franciául egy kukkot sem értenék belőle.) Ha nem a metrón utaznék, vagy ha nem érdekelne a körülöttem lévők sokasága, könnycseppek áztatnák a lapokat.

“Szombaton voltál edzeni, ugye?” Akkor helyettesítettem és megragadtak az elegánsan kivitelezett mozdulatai. “Igen. Olyan korán vannak sajnos az óráid, a reggeliek is, meg ez is. De elkéredzkedtem, mert olyan jó volt.” Egyből csorbul kételyeim éle. Próbálom alázattal magamba építeni a véleményt.

Gurgulázó kacagás egy pár hónapos szájából. Csak figyeli az édesanyját. Boldog. Kék szemei csillognak, mert látja azt a nőt, aki életet adott neki. Aki fel fogja nevelni. Aki ott van, ha éhes, ha fáradt, ha bekakilt, ha éjjel nem tud aludni. Nézi a szőke angyalt és kacag. Önfeledten, vidáman, éterien. 

Csak villog a kurzor és mosolygok. Boldogan.