Ismered magad?

Vannak céljaid, álmaid? Mik azok?

Ki életed szerelme?

Mit mond el rólad, hogy pont őt szereted?

Mivel okozta neked a legnagyobb fájdalmat Ő?

És te mivel okoztál sérülést neki?

Beteljesült vagy plátói szerelem?

Kapcsolatban vagy most?

Működik?

Vagy benne vergődsz egy halott kapcsolatban? Miért?

Miért rettegsz az egyedülléttől?

Mit változtatnál meg az életeden? Most, nem a régmúltban, azon már nem tudsz.

Ha lehetne három kívánságod, mi lenne az? Hagyd a világbékét, legyél önző!

Kimondod általában, ami a szívedet nyomja? Vagy az elfojtások mestere vagy?

Miért hazudsz magadnak?

Miért tetteted mások előtt, hogy minden rendben?

Ki az, aki előtt bármit ki mersz mondani?

Milyen a kapcsolatod a szüleiddel?

Mit gondolsz a családodról?

Miért/kiért rajongsz?

Mernél ezekre a kérdésekre őszintén válaszolni közönség előtt?

A válaszokat keresd magadban!

Te futsz előttem, én futok utánad, ő fut utánam. Te menekülsz előlem, én menekülök előle, talán ő is menekül valaki elől. Kellesz nekem, kellek neki, neked is biztosan kell valaki. Aki meg téged tapos meg és hagy el. Vágyom, hogy egyszer azt mondd: értékes vagy. És nem hallom meg, amikor az utánam futó ezerszer kiáltja. Én vagyok az utánam futó és az előttem futó. Egyszerre vagyok ő és te és én. Egyszerre vagyok elhagyott, aki nem kell valakinek, egyszerre vagyok álmai netovábbja valakinek, egyszerre vagyok saját magam kalitkájába zárt vergődő madár. Te kellesz, ő nem kell, én nem kellek, én kellek. Mi ez? Te érted? Ő érti? Én nem értem. „Mi lenne, ha megállnál? Csak egy percre, hogy utolérjelek?” Ezt én kiabálom vagy a mögöttem futó üvölti kétségbeesetten utánam? De nem áll meg egyikünk sem. Te futsz előttem, én futok utánad, ő fut utánam. Végtelen játék ez. Valaki álljon meg!

Párhuzamos történetek. Fent és lent. Zárkózottság, nyitottság. Határozottság, döntésképtelenség. Közel és távol. Bal és jobb. Szimmetria és aszimmetria.

Négy lakás, négy történet, négy ember, négy élet

1. Donna (72) - Az ágyban feküdt, a redőny leengedve. Nem volt ereje reggel, hogy felhúzza és beengedje az éltető napsugarakat a szobába. Bizonytalan volt, hogy az még segítene-e rajta egyáltalán. Rákos volt, végső stádium. Ritkán tért már csak vissza az életkedve, a fia hetente látogatta, az unokáit hetek óta nem látta. Csak feküdt az ágyon, a sötétben. Elrévedezett a múlton.

2. Fabio (27) - Hasogató fejfájással ébredt. Még szerencse, hogy leengedte a redőnyt, amikor szétcsapva hazatántorgott a buliból. Elképzelése se volt, hány óra lehet, de nem is érdekelte. Az utóbbi hónapokban egyre gyakoribbak voltak az ehhez hasonló elhajlásai. Amióta Evelina kitette a szűrét. Nem tudott, nem akart és nem is próbálkozott talpra állni. Hirtelen elfogta a hányinger, de csak ahhoz volt ereje, hogy lehajoljon az ágyról. Legalább nem az ágyneműre ment - gondolta. Majd visszazuhant az öntudatlanságba.

3. Mona (17) - Még nem érkeztek haza a szülei, ezért ment a tévé és bömbölt Justin Bieber a hordozható hangszóróból. Az ütemre ringatta a fejét, miközben vérvörösre lakkozta a lábkörmeit. Tudta, hogy balhé lesz belőle, az anyja már csak ilyen volt. Meg abból is, hogy nem tanul. Pedig egészen jó tanuló volt, de nem a szorgalma miatt. Szerencséje volt, az apja eszét örökölte és az anyja csáberejét. Így nem volt nehéz. Mégsem találta a helyét a világban. Tinédzser volt.

4. Sabrina (37) - A gyenge napfényben lustán kígyóztak az ég felé a gőzcsíkok a kávéjából. Egy mozdulattal a szájához emelte és felhörpintette a keserédes feketét. Tudta, hogy a tükröződő üvegfelületnek köszönhetően láthatatlan az utca emberének. Könnycsepp gördült végig az arcán. Egyre gyorsabban követték egymást. A harmadik vetélésén volt túl. Tik-tak, tik-tak, szinte hallotta biológiai óráját. Úgy érezte, a visszaszámlálásból alig maradt hátra. Dühösen vágta földhöz az üres csészét, majd kétségbeesetten csapott rá tenyerével az ablakra.

Odakintről nem látszott semmi. Két leeresztett redőny, két tükröződő üvegfelület. Mintha megrázkódott volna egy picit  az egyik üveg - futott át a fotós fején. Kattintott még egyet és továbbindult az útján.

Milánói utcakép - 2017. február 24. 18:00

Az ujjaimban ott vannak a billentyűkombinációk, a nyelvem hegyén a szavak, a fejemben a gondolatok. Szavakba önteném a legbensőbb lényem. A legféltettebb titkaim. A feldolgozatlan életeseményeket. Fájdalmasan szép lenne. A magadénak éreznéd, mintha átélted volna te is. Könny gyűlne a szemedbe, aztán cseppenként potyogna a kijelződre.

Túl nagy a zűrzavar. Dörömböl a fájdalom, a gát mégsem szakad át. Én emeltem azt a gátat: örömből és akaratból. Jól sikerült, de már tudom, nem gátra lett volna szükségem. Feldolgozás. Munka. Az érzelmeimmel. A gondolataimmal. Megemészteni. Elengedni. Időt kellett volna hagynom magamnak. Nem adtam, nem adok.

Űzve hajt előre belülről valami. Nem enged megállást. Akkor kimaradnék. Lemaradnék. Az nem lehet! – kiáltok kétségbeesetten. Rettegek megállni. Menni előre. Néha lépni is alig bírok, de görcsösen kapaszkodom bármibe, ami látszólag segít elmozdulni. Lehetőleg előre.

Pedig talán ez vet vissza. Időt kell adnom magamnak. Másoknak. A világnak. Alázattal fordulni a lehetőségek felé. Hisz a kikényszerített csók íze sem édes.

Nők az életemből: anyám, unokatestvéreim, BARÁTnőim. Mindegyik más, mindegyikért másért rajongok. Hús vagyok a húsából. Az idősebbek mintha a nővéreim lennének, a fiatalabbak mintha a húgaim. Lélek-társaim, választott családom ők.

Alacsonyabb, magasabb, vékonyabb, gömbölydedebb, rövid hajú, hosszú hajú, egyenes, göndör, festett hajú, természetes színű, sminket kedvelő, smink nélkül is gyönyörű. Más a kedvenc színük, ételük, zenéjük, különböző a temperamentumuk. Máshol tartanak az életükben: iskolás, eladó, felszolgáló, újságíró, irodista, tanár. Néhányat születésem óta ismerek, néhányukat születésük óta ismerem, egyikük általános iskola óta tart ki mellettem, másokat a főiskolai évek hoztak el az életembe. Különböző történetek, különböző kapcsolatok, különböző személyiségek. Egy közös azonban biztosan van bennük: mindegyikük NŐ. És hogy mit tanítottak nekem a nőkről:

• a nő gyengéd és empatikus
• a nő kitartó
• a nő szeret és szeretetre éhes
• a nő megbízható
• a nő érzékeny
• a nő egy harcos
• a nő szellemes
• a nő bármit elvisel
• a nő kedves és barátságos
• a nő megbocsátó

A nő megérdemli, hogy ünnepeljék!

Szívből adott karácsonyi vörösbor utolsó kortyai, Imany ércesen bársonyos hangja és csontig hatoló dalszövegei, valamint A lány a vonaton utolsó harmada. Egy kádnyi meleg vízben, ez jutott vasárnap estére nekem. Miközben a kádból szálltam ki és olvastam a telefonomon az időközben érkezett üzeneteket, elfogott a vágy. Valaki öleljen át, amikor lefekszem az ágyba. 180 centiméter széles, elférnénk rajta ketten. Még akkor is lenne tered neked és nekem is. Mielőtt elaludnánk, magadhoz húznál. Gyengéden, mégis erősen szorítanál magadhoz. 

Hirtelen felocsúdtam a képzelgésből. Képzelgés, ez már biztos. Kedden beszélgettünk, hosszan, őszintén. Édesanyád túlóvó volt, szeretett, babusgatott, de ezt is túlzásba lehet vinni. Apád elhagyott. És te most menekülsz, ha valaki szeret és rajong érted - megfojt, mondod te. Azért az elhagyott, megszeppent kisgyerek is ott bujkál benned - miért nem kellesz te valakinek? Te igenis kellhetsz valakinek, bárkinek, mindenkinek - toppantasz dacosan. Be is vonzod azt, akinek kellesz. Megkapod azt, aki egész életében az elérhetetlen után futott. De ő nem kaphat meg téged, mert megfojtana. Nem kapsz levegőt. Zsigerileg tiltakozol. Ellököd magadtól. Belerúgsz. Megtaposod. Aztán visszaengeded picit, mert apád elhagyott, más nem hagyhat ott. Újra megrágod. Kiköpöd.

Úgy hangzik, mintha egy szörnyetegnek állítanálak be. Ó bárcsak. Ha az lennél, egyszerű lenne a képlet: soha többé nem keresnélek. Sérült kisfiú, az vagy. Felnőtt testben. Harcolva és dacolva a gyerekkori traumákkal. Egyelőre talán vesztésre állsz: megint ellöktél valakit, akinek egyetlen bűne az volt, hogy szeretett. És most egyes típusú cukorbeteg lettél. Ami leginkább a gyerekek és fiatalok betegsége. A holitsztikus szemlélet szerint a szeretet adásának és kapásának betesgsége. Könyörgöm, valaki mentse meg a benned élő gyeremeket. Én már jelentkeznék is, de ellöknél. Csapkodva ellenkeznél, mint egy kisgyerek. A démonjaid, a sérüléseid.

És akkor még az enyémekről nem is beszéltünk…

"Löktem el magamtól embereket, akiknek egy volt a bűnük: hogy szerettek." Leírnám ezt a mondatot százszor, ezerszer, milliószor. Hogy újra és újra pofán verjen. Hogy addig üssön, amíg már nem érzem a fájdalmat. Ma talán még egy lépéssel közelebb értem a határhoz, amin túl “már csak élsz, de nem uralkodol”. Egyelőre azért még csalóka délibábnak tűnik az a kerítés.

Most egyelőre ennyit bírok kipréselni magamból. Soha ilyen őszintén és mélységben nem beszéltünk egymással. Le kell ülepednie...

Hiányérzet. Feszültség. Sürgetettség-érzet. Idegesség. Agresszió. Megvalósítatlanság-érzet. Minden idegszála pattanásig feszült. Görcsös akarás volt benne. Egyszerre akarta a világot és elengedni ezt az akarást. Tudta, hogy a görcs a gátja mindennek. A görcs miatt reagál rosszul. A görcs miatt érzi magát rosszul. Mégis ragaszkodott a görcshöz. Régi ismerős volt az ésszerűtlen ragaszkodás. Tudta magáról, felvállalta, mégsem tudta lerázni magáról. Görcsösen ragaszkodott a görcshöz. Érezte, ahogy szó szerint befeszültek az izmok a lapockái mellett. A vállát felhúzta, a nyaka olyan mereven állt, mintha egy fémrúd lett volna a helyén. Küzdött, küszködött: elengedni, kiengedni a görcsöt. Lazán, nyugodtan, a hullámokra felülve és boldogan meglovagolva őket. Helyette maradt a görcs, és a hullámok a mélybe rántották.

Kötés volt a szemén. Egy halvány fénysugár sem hatolt át rajta. Tapogatózott. Nekiment valaminek, megtántorodott. Óvatosabban ment tovább, de ismét akadályba ütközött. Újabb iránnyal próbálkozott, még óvatosabban. Kezével érzékelte, hogy ez sem lesz a megfelelő irány. Aztán egyszer csak valami meglökte. Elesett. Térdre zuhant. Kinyúlt a karja, valami szilárdat érzékelt jobbra tőle. Megkapaszkodott, felhúzta magát. Sajgott a bal térde, a jobb megúszta a zuhanást. Botorkálva indult tovább. Mintha tojáshéjakon kellene lépdelnie, olyan óvatosan próbálkozott. Finoman tette le a lábujjait, majd óvatosan gördült végig az egész talpa a talajon. Félt, hogy milyen akadályba ütközik következőnek. Próbálta letépni a kötést a szeméről, hasztalan. Ellenállt az anyag. A kezdeti gyötrelmes kétségbeesés helyébe az adrenalin lépett. Ami megállíthatatlanul száguldott a vérében. De csak dühös lett tőle. Már nem volt óvatos. Csapkodni kezdett maga körül. Próbált mindent felemelni és elhajítani, amit a közelében talált. Rúgkapált. Izzott a dühtől minden pórusa. Csapkodott. Egyszer csak elfogyott az adrenalin. Újra a földön találta magát. Mint egy rongybábú, úgy dőlt el. Végtelenül hosszú időbe telt, amíg magzat pózba kuporodott. És halkan zokogni kezdett.

A két pólus menthetetlenül lökte el magától a másikat. Az ellentmondás áthatolhatatlan rengetege taszította őket egymástól. Ő mégis megpróbálta összeegyeztetni a kettőt. Soha többet és mindörökké. Ha belegondolt, igazából csak az első tűnt valóságosnak. Olyan van, hogy soha többé. Na de örökké? Mindörökké? Ki tapasztalhatja meg azt? Az esze tudta, az első a helyes döntés. De a szíve volt az úr, ő mondta ki a döntő szót: mindörökké.

3 paca a fekete papíron - ismeretlen művész

Óvatosan kapargatta a felszínre rakódott rozsdát. Óvatosan hullott a földre a vörösesbarna anyag. Alatta viszont megváltozott a bőre színe és textúrája. Nem ilyen volt előtte. Megnyomta az ujjával. Mert hiszen ez még nem is a bőre volt, nem lehetett az. Valami sokkal keményebb, áthatolhatatlannak tűnő valami volt az. Elkezdte kapargatni. Az anyag nem engedett. Hozott egy kést, azzal próbálkozott. Kicsorbult az éle. Kalapácsot kért és vésőt, majd elkezdte kalapálni. Először puhábban, nehogy az alatta lévő anyag is sérüljön. De az nem engedett. Ezért egyre nagyobb csapásokkal próbálkozott. Az anyagon lassan repedések jelentek meg. Egyre mélyebbre futottak a szálak, ahogy egyre vérmesebben csapott oda a kalapáccsal. Eközben nem vette észre, hogy bensője is beleremeg minden egyes ütésbe. De az anyag engedett, darabokban potyogott a földre. És ott állt pőrén. Meztelenül. Védtelenül.

Ha nincs képzelőerőd és nem vagy kreatív, akkor ne is próbálkozz. Könyveld el, hogy egy, a halántékodhoz szegezett jéghideg puskacső sem préselne ki belőled semmit. Maximum egy kis agyvelőt, miután meghúzták a ravaszt.

Fantáziám hiányának köszönhettem életem legszánalmasabb perceit. A történet idején a homlokom úgy gyöngyözött, mint a pohár széle a jéghideg rosé fröccstől a 40 fokos nyári hőségben. Történt ugyanis, hogy egy novellaelemző verseny második fordulójába jutva nekem kellett novellát írnom. Hisz érted, ha elemezni tudsz, alkotni is. Ugye! Jelentkezzen most az az elmeroggyant, aki ezt kitalálta, vagy bujkáljon mindörökké. (Egyszer úgyis megtalállak.) 

Na szóval: a rengeteg téma közül elvetettem azt, amiből talán valami érdemlegeset kipréselhettem volna magamból. Helyette kiválasztottam “A cselekmény egy pontján felbukkan egy fekete macska” c. örök klasszikust. Akkoriban sajnos nem voltak még Erzsébet Fenevadova történetek, hogy legalább parafrazáljak egy jót. Így előtört belőlem négy éves énem és megírtam a világirodalom legbugyutább meséjét. Ezután pedig kénytelen-kelletlen prezentáltam a nagyközönségnek. Miközben mentem vissza a helyemre, úgy kerültem az emberek tekintetét, mintha egy Baziliszkuszokkal teli verembe zuhantam volna. Bár a stressztől szerintem így is legalább olyan merevek voltak az izmaim, mintha kővé dermedtem volna.

Részlet a Céltalan merengéseim c. 20 kötetesre tervezett gyűjteményemből