Pofás házikó volt - nem tökéletes, kisebb-nagyobb hibák itt-ott, de otthonos volt. Aki járt benne, szépnek, kellemesnek találta. Az összkép egyben volt, különleges báj lengte körül. Nem tucatház volt, kiemelkedett a katonás rendben egymás mellé felhúzott tökéletesen egyforma házak sorából. 

Tényleg különleges ház volt: ő maga kereste az állandó lakóját. Kitette a hirdetést, elindította a castingot. Kezdetben ritkán érkeztek érdeklődők, többségüket útjukra is bocsátotta. Néha betévedt egy-egy potenciális bérlő, de ők nem akartak maradni. A ház pedig tehetetlen volt. Hogy eredt volna a nyomukba? És mit tudott ajánlani? Vagy ha fel is ajánlotta, hogy átdekorálható, nagyrészt ugyanolyan maradt volna - a potenciális bérlőknek pedig így nem kellett.

Egy idő után egyre többen érdeklődtek. Sokan szerettek is volna beköltözni. A ház azonban válogatott. Ő a tökéletes lakót várta, akinek méltó helye lesz. Ház és lakója megérdemli majd egymást. De ez az egyén csak nem akart megérkezni. Már le is tett róla…

Akkor lépett be az ajtón. A ház be is hajtotta mögötti a bejáratot - ne menjen sehova, maradjon! Az érkező megérezte az enyhe fuvallatot, ahogy csukódott az ajtó, megijedt. Feltépte azt, és menni akart. A ház marasztalni próbálta. Megindult a huzavona, de végül a tökéletes jelölt ott hagyta a házat. Igaz később néha arra sétált - milyen szép ház, de…gondolta magában, megcsóválta a fejét és tovább állt.

A ház nem akart több érdeklődőt. Először. Aztán rájött, hogy fölösleges bezárkóznia. Tökéletes jelölt nem lesz. Feldobott egy hirdetést az Airbnb-re. Jöjjenek - angol, spanyol, olasz, argentin, amerikai - ahány féle náció csak létezik. Új arcok, új érzések, új történetek. Mindegyik a maga szépségével, a maga tökéletességével. Jöttek is, néhányan bele is szerettek a házikóba, maradtak volna. De már megvolt a következő foglalás, nem lehetett. Új arcok hétről hétre. Napról napra. Ki mennyi ideig maradt.

Folytonos volt az élet a házban, mégis egyre üresebbnek tűnt. Átjáróház lett. A bőröndökből már senki nem pakolt ki a szekrényekbe, maximum néhány ruhadarabot, hogy aztán indulás előtt könnyebb legyen újra elcsomagolni. Senki nem ült le nyugodtan reggelizni, vagy este a kanapén összebújva tévézni. A sarki kávézóban kaptak be egy croissant menüt, este pedig a város valamelyik menő éttermében vacsoráztak. A házat rendszeresen lakták, mégis üres volt. Átjáróház lett.

Ijesztő reccsenéssel tört meg a faág, ahogy a lángnyelvek körülölelték. Két rakás egymás mellett. Az egyik pusztító, egyre erősödő, végtelen és könyörtelen tűzrakás, ami mindent felemészt. A másik nyugodt, halvány narancssárga lángnyelvekkel, egyenletesen égő tűzkör.

Ott állt a kettő között - egyik oldalról fojtogató hőség, a másikról simogató meleg. Érezte, hogy dolga van, most segíthet magán. Belső hang vezette ide, ami azt is elárulta mit kell tennie.

Apró cetliket húzott elő a zsebéből. 

Önostorozás. 

Bizalmatlanság. 

Kevélység. 

Kivagyiság. 

Önbizalomhiány. 

Sóvárgás. 

Düh. 

Keserűség. 

Türelmetlenség. 

Egy-egy szó a papírlapokon, vérvörös tintával íródtak. A keserűséggel kezdte, tőle akart a leggyorsabban megszabadulni. A mindent elnyelő tűzre dobta. Jöhet a türelmetlenség - halvány mosoly látszott az arcán. Mindegyik előtt és után tartott szünetet, végiggondolta hogyan keserítették meg ezek a dolgok az életét. Eljátszott a gondolattal, milyen lesz nélkülük. 

Nem tudta mióta áll ott, de fogytak a szavak. Nem sürgette már a folyamatot, tudta, hogy idő kell az elengedéshez. A düh volt az utolsó - a világra, magára, mindenre. Már csak halványan érezte, megfogta a cetlit és finoman a tűz szélére helyezte. A lángok először csak belekaptak a papírba, majd hirtelen berántották és elemésztették. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki a torkán.

Megfordult és elindult a másik máglyarakás felé. Érezte a hívogató melegséget. Gondolkodás nélkül sétált be a kör közepére. Nem égett meg, csak simogatták a lángok, fokról fokra mosdatták a lelkét.

Amikor kilépett a másik oldalon, új ember volt: a tűz martalékává vált egy jó része. Biztos volt benne, hogy soha nem lesz már ugyanolyan, mint azelőtt. Boldog volt.

Barackszín, fehér és kék. Ültünk egymással szemben. Köves dísz, karóra. Több mint tíz éve nem láttuk egymást. Converse cipő, lyukacsos velúrbőr. Elmosolyodtál, elmosolyodtam. Pislákoló fények, csillagos égbolt. A padon ültünk, beszélgettünk. Tücsökciripelés. Évek felgyülemlett emlékhordaléka. Zene a háttérben: “Azt mondják, hogy pozitívan éljek, de nem rezeg bennem már semmi sem” Furcsa választás, de átérzem. Hűvös levegő. Mesélsz, de nem is kellene, a testbeszéded már elárulta. Vaku villan valahol odabent, dolgozik a fotós. Nem vagy boldog ebben a kapcsolatban, mellette nem tudnál lehúzni egy életet. Önfeledt dalolás, már a 8 óra szórakozásnál tartanak a Beatrice örökérvényűjében. Megkérdezed, hogy vagyok. Őszintén érdekel. Indul a vonatozás, emberek kapaszkodnak egymásba. Mesélek, őszintén és megérted. Gyerekek voltunk, amikor utoljára így beszélgettünk. Házipálesz kitölt, legurít a garaton. Te vagy az idősebb, de kortalanok vagyunk ott, abban a pillanatban. Anno nem lett több, most sem lesz, nem is kell - jó ez így, mesélsz, mesélek, értjük egymást. 

Üvegcsörömpölés. Megriadok, egy borospohár zuhant a földre. Bent ülök egy asztalnál, elrévedtem. Hátrapillantok, ott ülsz egy másik asztalnál. Nem nézel rám. Nem ismersz meg. Nem beszélgetünk.

Legördült egy izzadságcsepp a hátán, aztán még egy. A homlokáról pedig a klaviatúrára csöppent a sós testnedv. Este volt, mégis alig kapott levegőt. Kinyitotta a konyhaablakot, ahol ült, a bejárati ajtó is kitárva, várva a kereszthuzatot. De nem mozdult semmi. Csak az izzadságcseppek gördültek lefelé az egész testén. Márquez regény - talán A szerelem a kolera idején lapjain olvasott hasonló hőségről. Amikor a levegőt vágni lehet, elakad az ember lélegzete és csak arra vágyik, hogy legyezgesse magát. Florentino Ariza pedig a rekkenő hőség ellenére is mindig fekete felöltőben volt - beleborzongott. Ő a konyhai bárszéken ülve, egy alsó nadrágban is azt érezte, hogy a sejtejeiből elpárolgott az összes víz. Szinte képtelen volt gondolkodni - bár gondolatfoszlányok cikáztak a fejében, nem tudta elkapni egyiket sem, hogy végigmenjen a gondolatfonál mentén.

A kurva életbe - fakadt ki, és rácsapott az asztalra. Nem ez volt az első héten, hogy elfutotta a méreg. Haragudott magára. Csapongott. Képtelen volt összpontosítani. Kétségbeesett, menekült volna. Ide-oda kapott, minden fűszál után nyúlt, hogy aztán csak elengedje őket. Majd szitkozódjon, hogy miért képtelen megkapaszkodni.

Nem csak a fonalat, magát is elvesztette. Mit akar az élettől? Sőt, ami még fontosabb, magától mit várt? A gyöngyöző oldalú szódás szifon utánnyúlt, hátha egy pillanatra enyhítani tudja legalább a szomját. Ha már a lelki viharra nem is talált megoldást, legalább a fizikai gyötrelmeivel kezdjen valamit. Ideig-óráig. Egy kis enyhülés, majd újra fokozódó szomjúság, étvágy, szexuális vágy. Néha nem is tudta a lelkébe vagy a testébe van igazán bezárva, melyik helyez rá nagyobb nyomást. 

Sms, pittyegett a telefonja. Elképzelése sem volt, ki írhat neki ilyenkor, már majdnem éjfél volt. Legalább nem ugrott már hátraszaltót a gyomra, hogy biztos ő írt. Elmúltak már azok az idők. Visszaemlékezni sem tudott, mikor volt utoljára, hogy rendszeresen pittyegett volna a telefonja - jelezve, hogy ő ír. Leszarom - gondolta. Bárki is az, ma már nem foglalkozik vele.

Letusolt, bár tudta, hogy semmi értelme, 3 perc múlva úgyis újra izzadságcseppek gördülnek majd le a hasán. Megmosta a fogát a fehérítő fogkrémmel (ha már belül nincs is rend, kívülről tűnjön úgy, mintha). Felvett egy alsónadrágot, elővett egy vékony takaróhuzatot - még ez is sok lesz, szenvedni fog a melegtől. Lefeküdt az ágyba, és csak bámulta a plafont.

Máshogy is beszélhettem volna azzal az ügyféllel; miért nem akarok vele újra találkozni; már megint lusta disznó voltam, csak négyszer edzettem; az a pizza nem kellett volna; mi van, ha ilyen béna maradok…cikáztak az önostorozások a fejében, ostorcsattanás ostorcsattanás után. Nem kímélte magát, közben pedig bámulta a plafont. Szabályos időközönként újra és újra felemelte a huzatot, majd visszaengedte magára - másodpercekig tartó megkönnyebbülés az anyag által keltett szellőtől.

Majdnem olyan volt a maga ellen felhozott vádak listázása, mintha bárányokat számlált volna. Észrevétlenül csúszott át álmodásba.

A konyhában ült, izzadságcseppek gördültek tova a hátán, a homlokán és a hasán. A laptop előtt ült, és megpróbált írni, összeszedni a gondolatait. De csak csapongott. Megfeszült minden izma, tehetetlen dühöt érzett, felkapta volna a laptopot, hogy a falhoz csapja. Közben pedig érezte, hogy a hőség majd megfojtja. Pittyegés. Valahonnan pittyegést hallott. Balra fordult, ahonnan a hang jött. Sms, villant be neki, sms-t kapott. Pittyegés.

Hirtelen kinyitotta a szemét. Pittyegés. A telefon ott volt mellette, sms jött. A nap élesen tűzött be a szobába. Szóval máris reggel van. A telefon után nyúlt, megnézte a kijelzőt: Felejtsd el, amit este kérdeztem. Ő írt. Pittyegés: Csak berúgtam, azért akartam találkozni veled. Pittyegés: Szia.

Első villanásra talán ártatlan kisangyalkának is tűnhetett volna. Aztán rázoomoltam az objektívvel és máris változott a kép. Nem volt semmi szép vagy gyermeki a vonásaiban. Kiábrándultnak tűnt. “De hiszen csak egy dísz a falon” - futott át az agyamon. “Ha beszélni tudna…” - replikáztam magamnak. 

Már nem számolta a turistákat. 83 év, volt ideje többször is halálosan megunni és megutálni őket. Még ha folyton mások is, ugyanazok. Különböző karakterek, de végső soron mindegyik beleillik egybe, és a karakterek száma véges.

Ott van például az a fiatal srác. Egyedül van, Nikon géppel a nyakában. Rá kell nézni, szinte esdekel a figyelemért. Ahogy nézi a mellette elhaladó embereket. Persze egyedül jött - erős, magabiztos és büszke. Csak ne csúszna félre olyan gyakran az az álarc. Olyankor mintha kinyílna egy Agatha Christie könyv éppen annál a résznél, amikor Poirot elmagyarázza a történéséket. Egy szemrebbenése hordozza az egész élettörténetét. Ha éppen nem figyel oda és nem fegyelmezni magát.

Aztán ott van az a család - az asszony hordja a nadrágot. A férje meg olyan, mintha a válltáskája lenne, ami mindig ott lóg rajta a hétköznapokban, de ha valami puccos helyen kell megjelenni, akkor biztos nem őt viszi magával, hanem a kis kézitáskáját. A férfi arcán pedig látszik a beletörődöttség. Az egyetlen igazi örömforrás a kislányuk. Amikor ránéz a férj, még mindig ott van a beletörődöttség a nő miatt, de a szemei mégis boldogok. Gyönyörködik. Benne, a kis barna copfos két évesben. Már nem számolta hányadik hasonló család.

Na és a tántorgó lánycsapat. Ezek mondjuk csak az utóbbi időben szaporodtak el, bő 70 évig biztosan nem volt ennyi belőlük. Az utóbbi időben eldurvultak. Sikítoznak, piálnak az utcán, félmeztelenül selfieznek, idegen fiúkat csókolgatnak a Rambla közepén. Botrányosak.

Leszegett fejjel közeledik egy másik magányos farkas. Az ő lelke is sebzett: az anyja nem úgy szerette, ahogy neki szüksége lett volna rá, a szerelmi életében pedig ezt éli újra és újra.

Összeillenének, gondolta unottan. A Nikon fényképezős, meg a leszegett fejű. Ha kipillantanának a maguk köré emelt falak lőárkain…Reménytelen.

“Francba már” - mordultam fel, amikor már vagy ötödször jött nekem valaki, miközben megpróbáltam lefényképezni a rosszul sikerült fali díszt. “Ez se kér bocsánatot, csak kullok itt leszegett fejjel” - néztem utána.

Minden változik. Újra kezdeni

utolsó lélegzeteddel is lehet.

De ami megtörtént, megtörtént. És a vizet

amit a borba öntesz, többé ki nem öntheted.

Ami megtörtént, megtörtént. A vizet

amit a borba öntesz, többé ki nem öntheted,

de minden változik. Újra kezdeni

utolsó lélegzeteddel is lehet.

Bertolt Brecht

Egy éve József Attila szavaival játszottam. Egy év, 365 nap. Már legalább nem az a legfontosabb, hogy megint öregebb lettél. Mondjuk azért reggel elküldtem a születésnapodra írt bejegyzést. Tavaly nem láttad. Most meg nem tudtál mit mondani. Megköszönted.Idén Bertolt Brecht szavai vannak terítéken. “Minden változik. Újra kezdeni utolsó lélegzeteddel is lehet.” Az első mondatot az élet, az utóbbit anyám tanította. Mindkettő jó tanár, mindkettőt imádom.

De ami megtörtént…hál’ Isten, hogy megtörtént. Bánom inkább százszor is, hogy mertem, tettem, cselekedtem és történt, mint hogy sírjak az elszalasztott alkalmon. Megtörtént. Ha visszatekintek erre a 365 napra, nem is értem - másnak talán egy egész élet lenne egy évbe sűrítve. Szerencsés vagyok.

Vizet a borba - egy kisfröccs lesz kérem! Fehérből. Nyakas, Aligvárom. Lám-lám, azért van, ami nem változik. Ahogy a vizet és a bort sem választod szét újra. Néhány dolgot mintha billoggal égettél volna belém.

Megtörtént. Köszönöm, hogy megtörtént. Lehet, hogy fájt, lehet, hogy sírtam, lehet, hogy hiányzol. De ami megtörtént, az jó is volt. Elindultam egy úton. Miattad? Magam miatt, te csak a katalizátor voltál.

Vizet a borba - folyjon a fröccs. Szét nem választod - ha a tiszta bort szereted, ne keverd!

Újra. Kezdem. Újra és újra. De nem ugyanonnan. Nem sétálok vissza a startvonalhoz. Újra kezdem. Előbbről. A startvonaltól távol, máshogy, változva, fejlődve, türelmesebben. Ebben az egy évben hányszor kezdtem újra?! De hát…”Újra kezdeni utolsó lélegzeteddel is lehet.”

Mindig van lejjebb, de bárhonnan van visszaiút. Az igaz barátok tudják, hogy melyek a kihagyhatatlan pillanatok, amikor muszáj ott lenniük melletted. Az anyaság szupererőt ad. A szerelem képtelen dolgokra vesz rá. Néha küzdeni kell, ha nehéz, néha pedig változtatni és továbbálni. Amíg magadat nem szereted, mástól sem várhatod el, hogy beléd szeressen. Az önbizalom öltöztet. Néha a legjobb gyógyír egy kiadós zokogás. Máskor önfeledt kacajra van szükség. Magadat felvállalni a legbátrabb dolog. Magadat legyőzni a legnagyobb győzelem. A változásra képesség ritka kincs. A naivitás és az idealizmus szebb hellyé varázsolhatja a világot, de megnehezítheti az életed. Vannak barátságok, amik a sírig elkísérnek. És vannak helyzetek, amikor csak állsz a barátod mellett egy szerette sírjánál. Sokszor elképzelni sem tudod, mit jelentesz másnak az életében. Milyen nyomokat hagysz a lelkében. Gyakran pedig ők a tudatlan, vétlen vétkesek. A lelki seb pont ugyanolyan, mint az igazi: beheged, begyógyul, de a legmélyebbek örök nyomot hagynak. 

25 év - öröm, boldogság, vidámság, móka és kacagás, szürke hétköznapok, csúcsok és diadalok, fájdalmak, sérülések, szomorúság, kilátástalanság, tanácstalanság, útkeresés. Csak néhány szó, csak néhány gondolat. Az életem - pont olyan, mint bárkié, csak mások a mennyiségek és máshol vannak a súlypontok.

Akkor most elkezdem a következő negyed évszázadot. Tanulva a hibákból, töltekezve az élményekből, bölcsebben, mint valaha (mert nemcsak a szarkalábak száma szaporodott az elmúlt években, ugye?!).

Hatás- és kattintásvadász gyermekkori képek

Mindkét kezemmel erősebben rászorítottam a hamburgerre. Próbáltam kapaszkodni belé. Ahogy elhagyta a száját, hogy ki tudja mikor és milyen szövődményei jönnek elő a cukorbetegségének. Megjósolhatatlan, mennyi időt nyer azzal, ha betartja a játékszabályokat. A gyomrom minden egyes kis izma összerándult. Próbáltam lenyelni az utolsó falatot. Ahogyan a gondolatot próbáltam visszanyelni, ami hirtelen megpróbált a felszínre bukkanni. Talán kevésbé tűnt erősnek és egészségesnek, mint egy éve, de nem volt nagy különbség. Maximum, hogy megsokasodtak az ősz szőrszálak a szakállában. Pontosan ugyanolyan sármos volt. A kisfiús, rosszalkodós mosolya, a gesztusai, a lénye. Egy évig nem láttam. Egy évig nem gondoltam rá - utóbbi mondat egy ideális vilgában igaz is lehetne, de ez itt a valóság. Szóval egy évig nem láttam, de annál többet gondoltam rá. Emlegettem, rendszeresen. A barátoknak sokszor már az agyára mentem vele. Így ő, úgy ő, amúgy ő. Ha ismerkedtem is mindig szóba került. Nem volt kiről másról mesélni. Talán nem is akartam másról mesélni. Talán nem is akarok másról mesélni.

Ott ült szemben, az én gyomrom meg kicsi pattogós labda volt. A gondolatokat nem sikerült visszanyelni - mi van, ha elég türelmes leszek, de addigra már… Mert azt tudtam, hogy nincs más választásom. Türelmes leszek: élem a mindennapjaimat, boldogan, folyamatosan építgetve magam, haladva előre, a bukkanókon átjutva, egyre magasabbra. Még az is lehet, hogy nem mindig egyedül. Az viszont biztos, hogy ő mindig ott lesz. Az elején a tudatomban, aztán egyre hátrébb szorítva a tudattalanban. De ott lesz. Ott munkálkodik. Őt keresem majd mindegyikben - a hangját, az arcát, a mozdulatait, a mosolyát, a szarkasztikus, cinikus humorát. Közben ő is dolgozik magán. Fokról-fokra teszi helyre az elcseszett gyerekkori élményeket. Lassan megengedi, hogy szeressék - lépésről lépésre fogadja a közeledést. 

Türelmes leszek - érted türelmes is tudnék lenni. Várnék rád. Ha tudnám, hogy felém tartasz az úton, csak gyalog jössz a világ másik feléről és gyakran kell megpihenned, megvárnálak. Türelmesen. Nyugodtan. Várnék rád. Várok rád. Itt, az ajtó előtt. Gyere!

Könnyű vagy nehéz? Minimum vagy maximum? Menekülés vagy helyes döntés? Ellentétpárok, bármikor, ha magamról írok, ellentétpárok. A gimis magyartanárom mondta anyámnak egy fogadó órán, hogy maximum a minimumot vagyok hajlandó megtenni. Szemembe csak szimplán lehülyézett. Igaza volt, nem is sértődtem meg. Tudtam, hogy felelni fogok, én meg szartam tanulni - Ó lustaság, miért vagy te lustaság? Közben pedig mégsem volt igaza - magyarból írtam a legrosszabb érettségit, mégis elmentem kommunikáció és médiatudományt tanulni. A tesi órákon gyűlöltem, hogy a 2000 méteres futásnál elért körülbelül 12 perces eredményem miért csak 2-es, amikor én mindent beleadtam, a végén ha lett volna erőm kiáltozni, akkor felváltva sikítottam volna “Mentőt! Oxigénsátrat”, aztán mégis edző lettem. (Azt már szinte hozzá se teszem, hogy biológiából 4-es átlaggal csak kegyelemből kaptam meg az 5-öst általánosban, hogy kitűnő lehessek, aztán mégis edző lettem, meg pszichológiára jártam.) Szóval: akkor most könnyű vagy nehéz az út, amit választottam? Minimum vagy maximum ez tőlem? És ma menekültem vagy helyesen döntöttem? 

Számolatlan, hányszor tört a megtört varázs

Elbocsátasz újra és újra utólszor

Nem hiszem én sem, hogy még mindig tartasz

S nem hiszem, hogy kell még megaláztatás.

Százszor sújtottad dobod, ím, felém

Feledésednek gazdag új-palástját,

Vettem volna magamra, mert lett hidegebb,

Vettem volna magamra, hogy ne sajnálj,

„Egyenlőtlen harc nagy szégyeneiért,”

Alázásomért, már nem is tudod, miért

Már engem, csak engem sajnálsz.

Egyenlőtlen harcok nagy szégyenei köröttem. Erősebb és gyengébb párbaja ez. Nem fizikailag, érzelmileg. Az egyik bevonódik, a másik csak játszik. Az egyik kiszolgáltatja magát, a másik rátapint a gyengéjére. Mint egy libikókán, a pehelysúlyú és a nehézsúlyú. Utóbbi dönti el, hogy mi történik a pehelysúlyúval. Ha akarja, szinte az égig emeli és az kacagva, önfeledten élvezi. De ha úgy tartja kedve, hirtelen leugrik a játékról és a pehelysúlyú gyorsuló sebességgel csapódik a földbe. Egy törött farkcsont nem az igazi – se állva, se ülve, se fekve nem jó. Menekülnél, de nem tudsz futni – megbénít a fájdalom. Nyugodtan leülnél, hogy rendezd a gondolataid, de nem tudsz – lüktet a fájdalom. Sehogy sem jó, mindenhogy elönt a fájdalom. Fájdalomcsillapító után nyúlsz – habzsolod vagy lekorlátozod – mindenki máshogy küzd meg. Lassan begyógyul és te visszaülsz a libikókára, de most te vagy a nehézsúlyú. Figyelj oda: eltörölheted egyenlőtlen harcok nagy szégyeneit.