Tényleg menekülök mindenhonnan? Jön egy nehézség, egy akadály, egy kihívás, egy pici diszkomfort és mindent felrúgva továbbállok? Így meddig lehet élni? Mikor jön el, hogy nem lesz opció a menekülés? Tényleg menekülök?

Mivel érdemeltem ki ezt a sok jót? Ez most tényleg igaz? Velem történik? Nem menekülés volt csak okos döntés? 

Tudok türelmes lenni? Túl tudok jutni az akadályon végre?

Elég jó fia vagyok-e apámnak? Vagy csak elvárom, hogy elfogadjon úgy, ahogy vagyok, de közben én nem fogadom el őt úgy, ahogyan van? Miért alakult így? Fáj ez nekem? Át tudom élni vagy csak racionalizálok?

Akkor most azért nem jött edzésre, mert nem tartottam elég jó órákat? Vagy csak más elfoglaltsága akadt, nem jó neki már az időpont, vagy ő is megun dolgokat hamar, mint én? Megteszek mindent azért, hogy jó edző legyek? Hogyan lehetek jobb? Mi az a szint, ami elég jó? Vagy picit több?

Jó barát vagyok-e? Vagy mindig magamat tolom a középpontba és csak úgy csinálok, mintha figyelnék a másikra? Elégszer találkozom a barátaimmal? Odafigyelek teljes valómmal, amikor mesélnek? Tudok nekik segíteni? Miért szeretnek?

Miért rám szakított időt? Miért van itt? Neki ez miért jó? Mi motiválja, mi a története, milyen pontjára tapintottam rá?

Nekem senki nem jó? Itt fekszik, miért nem kell? Miért nem kellek neki? Mi van, ha soha nem fog klappolni, hogy én szeretem, ő meg legalább hagyja magát szeretni? Egyszer meg kell majd alkudnom? Meg tudok alkudni? Hogyan lehet megalkudni?

Hogyan jött vissza abból a mélységből? Tudja, hogy én már feladtam a reményt? Hogyan tehettem ilyet? Ugye ez az erő most már örökre kitart nála? Vagy tudnék erős lenni helyette? 

Tudok írni? Túlságosan kitárulkozom? Segít ez nekem? Vagy csak magamutogató vagyok? Mi motivál? Az írás maga vagy a visszajelzés?

Most is rámsütik majd a bélyeget, hogy túl depressziós? Miért csak fekete és fehérben látnak? Miért nemkívánatos elmondani, ha valami nem jó? Tényleg nem látszik rajtam, ha boldog vagyok?

Kérdések. Biztos csak egyben vagyok: elengedem ezt a mértékű kételkedést, mert megkeseríti az életemet. Egy (és megelőző néhány) év intenzív megkérdőjelezése saját magamnak, cselekedeteimnek és érzéseimnek elég volt. Most valami új jön: átélés. Minden másodpercet, mindent érintést, minden mosolyt, minden könnycseppet, minden nehézséget, minden önfeledtséget. Szívemet kitárva, lelkemet felszabadítva, magamat adva.

Falakat húzott maga köré. Tökéletesen szigetelt, áthatolhatatlan falakat. Majd valami erő egyszercsak kiszívta az összes levegőt a falak közül. Légüres térré változott a lelke. Mindent elnyelő, kietlen, elhagyatott, nem érző masszává. A falakról nagyrészt lepattant minden, ami mégse, azt pedig elnyelte ez a massza. Magába szippantotta. Fel nem dolgozta. Atomjaira nem bontotta. Csak rezignáltan tudomásul vette, hogy mától ez is a massza része. A massza csak duzzad, egyre feszegeti a falakat. Amik stabilak, egyelőre. Ellenállnak. Nem jut ki semmi közülük, akármennyire szorít is belülről. Nekiveselkedik a sok szemét, de nem töri át a masszív emelvényt.

Meddig még?

A héten jött szembe Facebookon ez az idézet. Egy ház falára kifüggesztett táblán olvasható, ahol Móricz Zsigmond élt 1926 és 1936 között. 

“Én nem az álmok embere vagyok 

hanem az életé. Az én álmom az élet.”

Pontosabban ez a teljes idézet, amit a táblába véstek. Egy jó ideje azt érzem, hogyha megkérdeznék, mi az álmom, nem tudnék válaszolni. (Vagy csak nem tudnám őszintén hangosan kimondani?) De ahogy megláttam ezt az idézetet, tudtam, hogy igaz az életemre. Élem.

Mélységeit és magasságait. Katarzisait, pofonjait. Sírok, nevetek, szomorkodom, kacagok. Néha lustán, máskor kőkeményen. Ízlelem, tapintom, szagolom, hallom, látom. Egyedül, másokkal. Ismeretlenekkel, ismerősökkel, ismeretlen ismerősökkel. Szimpatikus, antipatikus, semleges emberekkel. Szerelem, gyűlölet, harag, nyugalom. Mikor mi. Hullám alatt, hullám tetején. Tengerparton, várost nézve, repülőn, kocsiban, két lábon. Kitartással, feladással.

Mértékletességgel, mértéktelenséggel. Színesen. Mindennel és semmivel. Hangosan, síri csendben. Felajzva, kizsigerelve, elcsigázottan, elszántan. Mániákusan. Apatikusan. Fizikai, lelki, szellemi síkon. Jobb lábbal kelve, bal lábbal kelve. Szeretetten, áldottan, szerencsésen. Utáltan, megvetetten, szerencsétlenül. Szerelmesen. Hányingerrel. Fitten, életuntan. Leszedálva, felpörögve. 

Az én álmom az élet. Ellenpontokkal

Megszakadt a hívás, úgyhogy vártam, hogy visszahívjon anyám. A szél süvített be az ablakon, a hangszórókból átmenetileg újra Billy Raffoul bömbölte, hogy “Who’s gonna hold me like you do?”, ahogyan a reptérről bevezető út végén átjöttem a felüljárón. Jobbra az NN Biztosító épülete.* A kijelzőn látom, anyám újra hív, rányomok a zöld kagylóra. Aztán jobbra már nem az NN van, hanem Te. Leértem a felüljáróról, te pedig mellém a másik sávban. 

Majdnem megállt bennem az ütő. Szúrni kezdett a szívem, remegni a lábam. Anyámat gyorsan leráztam, hogy majd visszahívom. Mert nekem harangoztak (a vonal túlvégén tényleg…) Nehezen koncentráltam az útra, de láttam, hogy lassít az előttem lévő. Te pedig újra mellém kerülsz. Megálltunk egy pillanatra. Átnéztem. Átnéztél. Intettem. Megvetés ült az arcodon. Meg egy színezett üvegű napszemüveg, így nem láttam a tekinteted. 

Nem értettem, hogy mi van. Már vissza sem köszönsz? Meg sem ismersz? Te még átmentél a sárgán, de én tudtam, hogy el kell szakadnom tőled. Persze az Üllői út szarul hangolt lámpáinak köszönhetően újra beértelek. Átnéztem. Talán átnéztél, de inteni már nem mertem. Továbbra is csak a metsző szájtartásod láttam.

Azóta pedig agyalok, hogy mi van, ha nem te voltál? Ha csak képzeltem, ha csak érzéki csalódás volt? Az élet mellém küldött egy pontosnak tűnő másolatot - az autó stimmelt (azt hiszem), a hajad stimmelt (azt hiszem), az arcod stimmelt (azt hiszem), bár a szemed nem láttam. Talán a Sors azzal takarta el a replika gyenge pontját.

Rossz tréfa. Gúnyos fityisz. Talán csak ennyi volt. Büntetés, mert túl sokszor jutottál az eszembe az elmúlt hetekben. Ördögi kacaj, amiért tegnap volt egy éve, hogy utoljára egymással szemben ültünk. Csúnya játék, amit magammal űzök. 

Talán csak ennyi voltál. Kezdettől fogva…

*Miért nem lehet szerelemre biztosítást kötni? Talán mert csődbe menne az összes társaság.

Szüntelenül zakatolnak a fejemben a gondolatok, de képtelen vagyok egységbe rendezni őket. Csak villog a kurzor kegyetlenül. Begépelek valamit, majd törlöm is. A fejemben olyan jól hangzott, leírva pedig semmitmondó közhely. Ritmus nélküli dallam, cukormentes cukorka. 

Sajnos nem állnak össze a mondatok...

Hogyan kerültem ide? Beütöttem a GPS-be a célállomást…biztos vagyok benne? Vagy ugyanúgy elfelejtettem megnyomni a “Rendben” gombot, mint múltkor a banki átutalásnál. Ott is rábasztam. 5 rugó helyett 15 ugrott. Valami útvonalat mégiscsak követtem, tuti ment végig a navigáció. Aha, tudom mi lehet a probléma: túl sokszor felülírtam. A GPS-jelet meg valami leárnyékolta. 

Én nem ide jöttem...

Mindig is akartam. Ha őszinte akarok lenni, akkor akarnok vagyok. Ez így, ez úgy. Elképzeltem valahogy, hát miért lenne máshogy. Lett máshogy, van máshogy, lesz is máshogy. 

Nem ezt akartam...

Mindig is a fő szponzorom volt. A szerelemben, a munkában, a hétköznapokban. Remény, hogy egyszer eljön randizni. Remény, hogy beindul az értékesítés. Remény, hogy összeáll a nagy kép. Ha nem tegnap, majd ma. Ha ez elmaradna, akkor holnap. Vagy a közeljövőben. 

Reményt kaptam csak az útra...

Másfél év a tévénél, másfél hónap az álom helyen, két és fél hónap ego-szenvedés, aztán egy kis ideig a magam ura, majd kilenc hónap nagyon új, és aztán onnan is gyorsan tovább. Egyik nap francia, másnap angol, néha magyar. Átutazók, nyughatatlanok. Jönnek, mennek. Jövök, megyek.

Én, az örök átutazó.

U’ve got some creative vibes - mondta eltéveszthetetlen manchesteri akcentussal.

I’m just a fraud - löktem volna oda neki elkeseredetten, de pont ezért nem tehettem. Helyette elkezdtem hablatyolni valami faszságot arról, hogy hát igen, van benne valami. Bár én inkább csak a valóság (kreatív) újrarekonstruálásában vagyok jó. És csak egy picit. Meg csak néha. De azért na, persze, creative vibes. Meg jártam pszichológiára is - hintettem el neki dagadó mellkassal.

That’s it - derült fel az arca. 

Jól van, ezt is megnyertem magamnak, konstatáltam és már nem is izgatott annyira.

Creative vibes - meg a faszomat. Utánzat.

“S biztasd magad árván, szerelmesen,

Hogy te is voltál, nemcsak az, aki

Nem bírt magának mindent vallani

S ráaggatott díszeiből egy” férfira.

Valahogy így. Ringatom magam hiú ábrándba, tollászkodom páván, álarcot húzok, hogy elmaszkoljam az igazat: nem az vagyok, akinek elhitettem magamat. Saját magam olcsó és elhasznált hamisítványa vagyok. Egészen mesteri replika, de az igazi hozzáértő észreveszi a csalást.

Úgyhogy biztonságban vagyok. Beállok a tömegbe, elbújok az utánzatok dzsungelében. Nincs időd megvizsgálni az eredetiség-tanúsítványomat, hisz magad is a sajátodat hamisítod éppen. #Luxilife #magasélet #partizásiba #színházbajárnijó #mutimitolvasol #nyaralásIbizán #ezredikdiploma #tüntivan #hashtagcunami - minél több, annál jobb. Ha hashtagelem, akkor az igaz. Ha like-olja, akkor elhiszi. Dupla tap - a XXI. századi vérszerződés.

U.i.: nem ezt akartam írni, de az őszinteség fáj(na). Úgyhogy maradok magam örök #hamisítványa.

Vihar előtti csend. Tudjuk, hogy a némaság bajt jósol. Valami megállíthatatlant, valami pusztítót. Ami megmagyarázható fizikailag - oka van.

Földrengés - a nyílt tengeren a szökőár egyetlen előjele. Kicsit olyan, mint a vihar előtti csend. Érezhető akár, de nem biztos, hogy felfigyelünk rá. Mégis jön, és elsodor magával mindent. Ok-okozat.

A mi életünkben is vannak ilyen ok-okozati összefüggések. Előjelek, amikre nem biztos, hogy felfigyelünk. Vagy észrevesszük őket, de nem tulajdonítunk neki jelentőséget. Elbagatellizáljuk vagy legyintünk, hogy minket úgysem sodorhat el semmi. Meg tudunk állni, ha igazán bajt észlelünk.

Vagy nem. És jön egy pofon. Mondjuk egy csattanás formájában. Autó ér autót. Egy pillanat töredéke. Ha nem történik közben semmi komoly - nincs személyi sérülés, a kocsikban keletkező kár elenyésző - hajlamosak vagyunk legyinteni egyet és továbbmenni. Pedig ugyanolyan előrejelzés, mint a vihar előtti csend. 

Óvatosságra int, biztonsági intézkedésekre sarkall és elgondolkodtat. 

Nyomom a gázt, nyomom tövig. Mintha nem lenne előttem akadály. Néha talán elemelem a lábam a pedálról, akkor fog egy pillanatra a motorfék, de máris ott a jobb lábam, adom az újabb gázfröccsöt. Nincs idő, nincs megállás. Anélkül száguldok, hogy értékelném a környezetet. Mentális képet készítek csak az elsuhanó tájról - szép és jó - de már sietek is tovább. Nincs fék, nincs megállás. Nincs elgondolkodás, nincs útépítés. Csak megyek a mások által használt, kitaposott és jónak vélt úton.

Jobb lábam a gázpedálon, céltalanul nyomom. Nem veszem észre a figyelmeztető jeleket, sietek tovább. 

Csatt. Megállj!

Majdnem megálltam. Majdnem letekertem az anyósülés felőli ablakot. Hogy majdnem kiszóljak neked, hogy hé, gyere, szállj be! Vagy csak egyszerűen köszönjek. Majdnem. Már elkezdtem fékezni, azt tényleg. Gondolkodtam rajta, komolyan. Majdnem nyert a csábítás.

Majdnem…

Mint a sorozatokban, ahogy megjelenik egy-egy rég nem látott karakter, úgy bukkanak fel a múltam darabkái. Arcok, szituációk, félelmek. Azon agyalok szüntelen, hogy miért. Hiszen ami elmúlt, az elmúlt. Se az arcok, se a szituációk, se a félelmek nem jelentenek már semmit. És talán éppen ezért rakosgatja elém őket az élet. Összehasonlítási alap: honnan hová jutottam, akkor hogyan reagáltam, most mit érzek, hol tartok. Az egy, két, pár évvel ezelőtti énemhez képest. 

Esélyt kapok, hogy helyesen zárjam le őket, vagy egyszerűen csak elengedjem. Már nem futok a vonat után, ami elindult és tele van utassal, már nem rettegek, hogy a bíráló szemek mit gondolnak rólam, nem próbálom megérteni a megérthetetlent, nem félek attól, ami fölött nincs hatalmam.

Naiv, türelmetlen, akaratos és éretlen voltam. És ezek még ma is igazak, de mintha lejjebb tekertem volna a hangerőt. Már nem dőlök be bárkinek, már képes vagyok várni, már képes vagyok elengedni. Nap nap után talán nem veszem észre a változásokat, de évek múltán visszatekintve látszik az érési folyamat. 

Démonok, félelmek, titkok. Mind őrizgetünk valamit, mind ragaszkodunk valamihez, mind rettegünk valamitől. Személyiségünk darabjai, sokszor alapkövei, életünk meghatározói. Remegünk, nehogy felszínre kerüljön és valaki meglássa. Kívülről, a bíráló szemével, kegyetlen kommentjeivel. Ezért álarcot veszünk magunkra. 

Fabien Delaube - Masks (olaj festmény vásznon)

Nóra ötven pluszos multis vezető. Feszes fenékkel (mi más lehetne, hetente hatszor szenved a konditeremben), borotvaéles intelligenciával, a nagyvilág híreiből felkészülve, egy kisebb birodalmat felépítve. 

Egyedül van. Mert a saját neméhez vonzódik, de ezt még magának sem vallotta be. Eddig csak és kizárólag házas barátnőivel volt kalandja. Akkor pedig nem lehet leszbikus. Ugye? Ez a kérdés persze csak a lelke legmélyén visszhangzik töretlenül, a tudatába nem hajlandó beemelni. A tudatában élő kép ugyanaz, amit láttatni szeretne, és ami kívülről látszik.

Siker, pénz, műveltség, szórakoztató humor, egy magabiztos, határozott nő képe, aki a karriert választotta a család helyett. 

Milyen megtévesztő. Sosem akart családot. Költőnő szeretett volna lenni, akinek a verseit a nagy szerelmek ihletik. Ezek a nagy szerelmek a képzeletében sosem voltak izmosak, kemények, inkább lágy, harmonikus vonalakat látott lelki szemei előtt. Teljes alakot sosem öltöttek a fantáziák - így maradhatott rejtve tudati szinten, hogy nem férfiakról ábrándozott, hanem nőkről.

Konzervatív értelmiségi családban nőtt fel, ahol a művészetet ugyan tisztelték, de életcélnak nem fogadták volna el. Ezért tanult közgazdaságot, ezért lépdelt felfelé a ranglétrán olyan sebességgel, ami a férfiak uralta világban még egy férfitól is dicsőség lett volna.

Boldog sosem volt igazán. Egy megmagyarázhatatlan űr ott tátongott személyisége közepén. Persze ezt senki nem látta: az edzések, a munka, a társasági élet elfedték. Csodálták, talán irigyelték is: a háza, az autója, a teste és az esze miatt.

Ötven múlt nem olyan régen. Nem látszik rajta. “Persze, könnyű neki, hiszen mindene megvan” - szokták suttogni a háta mögött. Mindene, igen, amit a materiális világ megadhatott neki. Egy valamit azonban ennyi év alatt sem sikerült megkapnia: önelfogadás. 

Nem ismerte a szót. Ha hallotta is volna valahol, nem tudta volna, mit takarhat. Életében egyszer sem volt még büszke magára - minden sikert, minden mérföldkövet természetesnek vett. Ez a minimum - gondolta magában, amikor középiskolában megnyerte a matematika versenyt, amikor summa cum laude végezte el az ország legjobb egyetemét, majd minden egyes előléptetésnél is ezt érezte. Ez a minimum, ez még nem elég. Mint az edzésen is - ha tíz karhajlítást tudott megcsinálni egyszerre, korholta magát, hogy miért nem megy több. A társaságnak mindig ő volt a középpontja - de persze sosem tudott elég okosat vagy vicceset mondani, hogy az este végén elhiggye magáról, hogy igazán jó társaság.

Nem foglalkozott a lelkével. A feltörő vágyait próbálta elnyomni. Nem volt egyszerű. A konditeremben is mindig a harmincas nők tomporát figyelte, sohasem a mellettük álló férfi edzők deltáit. Újra és újra ismételgette magában: nem vagyok leszbikus.

Ötven éves múlt. Sikeres és irigyelt, sokan cserélnének vele. Hiszen megvan mindene: ház, autó, karrier.

Te cserélnél vele?