Mindig is problémám volt az időhöz köthető dolgokkal: türelmetlen vagyok, mégis folyton halogatok. Amit nem kéne, azt siettetem, amit csinálnom kéne, csak tologatom. Majd. Pedig egyébként meg “adj Uram, de rögtön!”.

Szép kis ellentmondás, mondhatom. Egész életemben rettegtem, hogy lemaradok valamiről (a jó Isten tudja miről, mert én nem?), közben pedig biztosan lemaradtam sok mindenről, mert nem azt tettem, ami éppen a dolgom lett volna.

Mint például: most. Tanulnom kellene (úristen hányszor írtam már le életemben ezt a mondatot, aztán a kellenéből oly ritkán lett tényleges cselekvés), helyette viszont írok. Na de hát mit tegyek, ha most jött az ihlet? Ejj, ez az idő.

Múlt, jelen, jövő. Ebből a háromból csak egyben létezünk, a jelenben. Én mégis a legtöbbször a másik kettőben leledzem. Rágódom a múlton, aggódom a jövőn. A jelenben. Amit éppen így baszok el. A múltban már nem tudok megtenni dolgokat, a jövőm pedig a most megtett dolgokon múlik. Mégsem vagyok itt, csak néha.

Aztán meg ott vannak a hiedelmeim, hogy mikor minek lenne/lett volna ideje. Aztán persze sosem akkor volt vagy lesz. Vagy mégis? Bizonyos távolságból tekintve a képre, minden mozaikdarab tökéletes helyen van. Ott és akkor, amikor nem tetszett, talán csak túl közel álltam a készülő képhez. Nem láttam, hogyan illik a nagy egészbe. Mi a szerepe a kronológiában.

Az idő mindenre gyógyír - két éve még kételkedtem benne: “Nálam nem hat, olyankor mi a teendő? Bemegyek a patikába és kérek valami erősebbet, mint az Idő? Mennyire fog ferde szemmel nézni rám a vörös hajú, bibircsókos néni?” Aztán bizonyított. Lassan, de alaposan dolgozott. Fájdalmasan, de módszeresen.

Türelmetlenség és halogatás. Az egyikre gyógyír a türelem, a másikra az “adj Uram, de rögtön”. Most akkor melyiket válasszam?

Tavaly ezt írtam: http://patrikvilaga.blog.hu/2017/02/12/megallithatatlanul_203

Az idő azóta sem állt. Még csak egy lélegzetvételnyi pillanatra sem. A digitális óra a laptop jobb felső sarkában ugyanúgy vált percenként. A sejtjeim öregebbek lettek, talán a szarkalábak száma is növekedett. Azt is mondhatnám, hogy semmi nem változott.

És mégis. Valami itt belül más lett, és vele változik a külvilág. Pedig az egy évvel ezelőtti poszt után mentem lejjebb, aztán volt egy kis hurráhangulat, majd a magasból le a legaljára. Kívülről biztosan nem látszott. Csak itt éreztem, belül.

Valami változik. Nem egy lélegzetvételnyi pillanat alatt, nem is egy perc, nem is egy óra, nem is egy nap alatt. Talán évek alatt. Mit talán? Biztosan. De elindult.

Mindig is türelmetlen voltam. Eredményt akartam azonnal a lehetső legkisebb (sokszor semekkora) ráfordítással. Más szavakkal: a világ legfinomabb tortáját akartam megsütni hozzávalók (esetleg egy kis liszt meg egy kis vaj segítségével) nélkül. Elképzelhető mennyire lett finom az a torta? Pont annyira lett az, mint amilyen szép a király új ruhája. A mesében.

A változást most ebben érzem. Türelem. Elkezdtem ízlelgetni a szónak a jelentését, a tartalmát és a miértjét. A mikéntjével egyelőre csak távolról barátkozunk. De Barcelonában éreztem, hogy egyszer barátok leszünk. Én és a türelem. Akkor majd kéz a kézben sétálunk a cél felé, egymást segítve.

Addig nem marad más: türelem!

Ha kiírom, hogy boldogok vagyunk, boldogok leszünk? Fake it until you make it - mondta egyszer a szociálpszichológia tanárom. Mint a faciális feedback: kezdj el mosolyogni, akkor is ha fos kedved van, mosolyogj, tartsd a mosolyt az arcodon - na ugye, hogy egy picit máris jobban érzed magad?

Ha kiírom, hogy imád, szeret? Legalábbis lesz rajta egy kis társadalmi nyomás vagy elvárás. 

Ha kiírom, hogy kitűnő a gyerek, jó szülő vagyok? Papíron ja, hát ki neveli azt a büdös kölyköt, ha nem Te?

Ha kiírom, hogy testedzek, feszes lesz a seggem? Nem, de ha feszes a seggem, mert testedzettem, akkor hadd örvendeztessem már meg ezzel a nagyközönséget. Meg legyenek is csak irigyek - kinek van még olyan feszes segge, mint nekem?

Ha kiírom, hogy újévi koncert az Arénában, értem a komolyzenét? Dehogy érted, különben nem az újévi koncerten ülnél az Arénában. 

Ha becsekkolok a Katonába, művelt vagyok? Lecsekkoljuk, mennyire vagy művelt?

Ha kiírom, hogy hála és szeretet, jó ember vagyok? Annyira szar nem lehetsz, a rossz embereknek szerintem eszébe sem jutna ilyet kiírni. 

Ha kiírom, hogy csak a csapat, jó főnök vagyok? Ők is ugyanúgy megjátsszák: #bestteam #bestworkplace, oszt holnap felmondanak. 

Ha kiírom, hogy micsoda eredmény, sikeres vagyok? Majd eldönti a like-ok száma. 

Ha kiírom, hogy köszönöm, alázatos vagyok? Alázatossá nem a szavaid, a tetteid tesznek. 

Ha kiírom, hogy zsöszüi, empatikus vagyok? Beszélsz franciául? Nem?! Akkor divatmajom vagy. 

Ha szivárványszínt teszek a profilképemre, toleráns vagyok? Csak nyert a buzi-lobbi.

Ha piros-fehér-zöldet, magyar vagyok? A társadalom egy rétegének szemében igen. Szerintem akkor vagy magyar, ha leleményes, értelmes, kreatív, szívós, kitartó vagy. Ja, és ha a panaszkodás éltet, akkor tutibiztosanhótzicher magyar vagy. 

Ha álprofilt csinálok, beszólhatok? A 444 cikkei alatt mindenképpen. 

Ha kicsimmel Olaszba’, velem marad? Ha jövőre is lesz pénzed elvinni. Bár jobb lenne egy kis változatosság: #kicsimmelgörögbe

Ha törlöm a trollt, abbahagyja? Élteti. Alig várja, hogy új profilt csináljon. 

Ha szűrőket rakok rá, szép leszek? Megszűrt valóság leszel. De hát mindenki megszűr mindent a saját szűrőjén!

Ha megosztom, hogy elveszett, megtalálják? Az elveszett boldogságod? Nem, Cserháti is hiába könyörgött neki, hogy "gyere haza"...

Ha megosztom, hogy rákosgyerek, meggyógyul? Most vagy empatikus. Talán.

Ha megosztom, hogy hülyeorbán, megbukik? Hőböröghetünk, akkor marad. Majd amikor csendben bugyog a harag, akkor vége lesz a királyságnak. 

Ha megosztom, hogy köcsögellenzék, hatalmon marad? De tényleg köcsögök - ennyi szerencsétlen egy rakáson?!

Ha megosztom a 444-et, libsi vagyok? Bibsi. 

Ha megosztom a mandit, konzi vagyok? Én is ott tanultam, a konziban. 

Ha megosztom a kurucot, náci vagyok? Gázkamrába mind. 

Ha megosztom a mércét, komcsi vagyok? Azt se tudod kimondani, hogy komolyan?

Ha kiteszek egy verset, irodalmár vagyok? Ja, én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon, taní-tani. 

Ha kiteszem, hogy leadási határidő, író vagyok? Googleből utolsó piallanatban összeíró. 

Ha megosztom az ÉS-t, olvasó vagyok? És?

Ha kiteszem, hogy írtamegyilyet, újságíró vagyok? Téged nem ez validál. 

Ha kiírom, hogy minden férfi fasz, feminista vagyok? Csak faszcentrikus. 

Ha kiírom, hogy minden nő picsa, nem vagyok az? Nem azok? Csak kérdezem, na, nem kell feminista módjára egyből faszozni. 

Ha szmájlit írok a végére, nem olyan durva? Kipróbáljuk, Te…francba is, a kacsintós smiley sem vette el az élét.

Ha rákattintok, tudni fog róla? Bizonyos platformokon igen.

Ha odaírom, hogy HBD, boldog lesz a szülinap? Megszokás. Neked nem fáj, neki meg jól esik. Hol itt a baj?

Ha én kívántam neki, ő miért nem kíván nekem? Neki nem megszokás. Vagy leszarja.

Ha ő kíván, nekem is kívánnom kell? Ha számon tartja és nem kívánsz neki, bajban leszel!Ha bejelöltem, visszajelöl? Ha bökne.

Ha bejelölt, visszajelöljem? Ha böknéd.

Ha lájkolta, még szereti? Csak ő is elvárja, hogy like-old.

Ha lájkolt, lájkoljam? Like-olt? Like-old!

Ha lájkolom, viszontlájkol? Adok-kapok.

Ha lájkolom, látja a főnök? Hogy már megint nem dolgoztam? Az enyém nincs Facebookon: boldog élet.

Ha megosztom, kirúgnak? Közigazgatásban dolgozol és Királyunkat szidja a cikk? Nemcsak csomagolnod kéne, menekülj, bújj el! 

Ha a gyerek fönt van, kommentelhetek? Az én anyám telefonban szokta elmondani, hogy mit nem mert odakommentelni. Imádom.

Ha anyám fönt van, meneküljek? Legalább tuti lesz like-od.

Ha fészbukom van, hol az élet? Ott. 

Ha életem van, hol a fészbuk? Sehol. 

Balra, balra, balra, jézusatyaúristen: BALRA, balra, balra, hmm, egy próbát megér - jobbra. Gratulálunk, XY-nal párba álltatok. Üzenet küldése vagy Pöccints még? Pöccints még, kezdődik elölről: bal, bal, bal, jobb, jobb (ilyen is ritkán van, egymás után két vállalható?). Superlikeolt - miafasz? Balra.

Új üzenet XY-tól. Hahh, rám írt. Visszaírok. Persze a megszokott forgatókönyv: Szia, hogy vagy? Köszi, jól. Mit keresel? Hát inkább csak egy kis szórakozást. Az jó, én is…Számcsere, képcsere. Tíz, húsz hasonló, aztán talán lesz is kapás. Ha szerencséd van, kevesebb elemszámból is kikerül egy kis élvezet.

Kiüresedett lelkek. Tartalommentes beszélgetések. Kirakat külsők. Jelentéktelen cselekedetek. Érzelemmentes semmiségek. Bevonódásmentes találkozások. Megjátszott életek. 

Sérült gyerekek, akik beragadtak egy spirálba. Menekülnének, de az örvény viszi magával őket. Hogyan változtatunk a megszokott mintákon? Mi kell, hogy kilépjünk a sémából és máshogy csináljuk? Hát nem könnyebb így: nem kell gondolkodni, nem kell érezni, nem kell bevonódni. Azt gondolnád, így elkerülhető a fájdalom. De a fájdalom ott van: a betöltetlen űr. Próbálhatod a séma egyre gyakoribb újrajátszásával betölteni, de az űr ettől csak nő. Tágul, tágul megállíthatatlanul. Amíg csak el nem veszel benne.

Balra, balra, balra. Jobbra? Felesleges, balra.

Pár napja azt mondta nekem valaki, hogy elolvasta egy bejegyzésemet, majd megnyitotta a másodikat, de bezárta félúton, mert neki túl depis volt. Talán tényleg úgy tűnik, hogy folyton küzdök - leginkább magammal. Ez részben igaz: ezek az elakadásaim, amiken dolgoznom kell. Azért írom ki magamból, mert bízom benne, hogy segít. Ha nem is megoldás, de legalábbis első lépés a gyógyulás útján.

De nem vagyok mindig a padlón, sőt. Ha visszanézek erre az évre, akkor a legnagyobb tanulság, hogy a pénz nem boldogít - a gyönyörű lelkek boldogítanak.

Életem legboldogabb napja Mariannék esküvője volt: barátok, tánc, önfeledtség, ennyi tényleg elég.

Életem legboldogabb hete a Barcelonában és Valenciában töltött egy hét volt: egyedül és mégsem egyedül, Sangriástól, másnapostól, a fa gyökerén ülve a 25. születésnapomat ünnepelve. Leírhtatlan.

Életem legboldogabb pillanatai, amikor a barátok, családtagok csillogó szemét látom, amikor ők boldogok.

Mégis sokszor barikádoztam el magam idén, sokszor választottam a magányt, amikor ott lett volna a kulcs a kezemben a boldogságra. Ez is egy elakadásom, ezen is dolgozom. Néha úgy, hogy megírom, néha erőt véve magamon és a mocsárból kimászva. Hiszen akik fontosak, így is, iszaposan is szeretnek. Üzenem: ez kölcsönös!

Még egy valami: az edzések - tartani és csinálni pontosan ugyanakkora örömöt okoz. Jövőre még többet, még jobban, még keményebben!

Kapcsolatban volt, amikor megismertem. Csak éppen nem működött, úgyhogy hol máshol ütötte volna el az idejét, mint a romeon. Ott akadtunk össze. Először meghiúsult a találkozó - ő már ivott, nekem meg BKV-val nehézkes lett volna az éjszaka közepén.

Másodszor aztán gördülékenyebben ment: ráírtam, hogy most találkozunk. Akkor is megbontott már egy üveg bort, mondta, ha nem zavar, menjek. Mentem.

Kiültünk az erkélyre, boroztunk, cigizett, átbeszéltük az életeinket. Kellemes nyárvégi meleg volt, mégis egy idő után mondtam, menjünk be inkább a szobába. Ott és akkor beleszerettem.

Nem folytatódott jól, már akkor este hazaküldött: az már “too much” (sic!) lenne, ha ott is aludnék. Hiszen kapcsolatban volt, még ha nem is működött.

Azért találkoztunk újra. Kerestem, a barátját kiküldték külföldre egy hónapra, ő meg egyedül maradt a magánnyal, a hiánnyal és a szerelmi bánattal (tudniillik, hogy nem működött a sráccal, de ő végtelenül szerelmes volt belé), úgyhogy találkoztunk. Már ott is aludtam. Ez ment három hónapig (közben persze szakított vele a pasi, véglegesen).

Aztán megszakadt az egész.

Közben és utána is azt meséltem: nekem ő a tökéletes. Ha valaki megkérdezte, hogy miért szeretem, ennyit tudtam mondani: nekem tökéletes.

Nekem egy olyan valaki a tökéletes, aki nem szeret. Aki kihasznál. Aki eldob, ha neki már nem kellek. Azt mondtam és éreztem, hogy nekem ő a tökéletes.

Akinek nem kellek.
Akinek más kell.

Aki nem adja meg a szeretet, amire vágyom.

Aki nem ad, hanem elvesz.

Aki magát sem szereti.

Aki maga is egy romhalmaz.

Azt mondtam, hogy nekem ő a tökéletes. Tudom, leírtam már párszor. De érzed ennek a súlyát? Érted a jelentését?

Mennyire szerethettem magamat, ha nekem ő volt a tökéletes.

Most már túl vagyok rajta. De azt nem tudom, mennyire szeretem magam. Mintha éppen ugyanazon folyó felé tartanék, hogy belegázoljak ismét.

Úgyhogy most megállítom magam a folyóparton. Leülök. Elgondolkozom. Elkezdem szeretni magam. Idővel majd felállok. Felállok és elsétálok a másik irányba, nem gázolok bele a folyóba. Újra, még egyszer, sokadszor.

Addig meg csak ülök itt. A folyóparton.

A mama minden este elővette a kék dobozos Niveát és bekente az arcát a kissé zsíros krémmel. Puha, púderes illatú lett tőle az arca. Adott egy puszit, jó éjt kívánt, majd lefeküdt aludni. Ha éjjel megébredt és kiment a mosdóba, utána mindig megnézte, hogy nem gurultam-e le a keskeny kanapéról. Még akkor is, ha odatették este mellé a székeket. Néha odajött és betűrte alám a takarót, mert mindig sokat ficánkoltam, ő meg nem akarta, hogy megfázzak (a fűtést télen visszavették éjszakára).

Ha felhívtam időben, hogy délután odamennék suli után, mindig pogácsával várt. A teteje “négyzetrácsos” volt, mert mindig bevagdosta késsel, az alja pedig sötétbarna és ropogós - egy picit mintha odakapott volna, de úgy volt tökéletes. Azóta se ettem olyat, és nem is fogok, miután meghalt, soha nem került elő a recept. Pedig biztosan nem volt bonyolult: víz, liszt, só, élesztő, meg ki tudja még mi. Mondjuk a nagyanyai szeretet, mert az biztosan minden darabban benne volt.

Egyszer iskolai szünet volt, ezért unokatestvéremmel a mamánál töltöttük a nappalokat. Nem mindig voltunk jó hatással egymásra, aznap pedig pláne nem. A mama könyörgött, hogy menjünk be végre ebédelni, de mi csak kint maradtunk az udvaron. Mire a rimánkodásnak vége volt és jött a düh, mi is bementünk. Elindultam a konyhán keresztül a fürdőbe, hogy kezett mossak. A mama pedig fenéken akart billenteni - lett billenés, meg kartörés a mamának. A kétségbeesés, amit akkor átéltem, ahogy a mama feküdt földön és jajgatott - lehettem talán tíz éves, féltem, hogy nagyobb a baj, mint egy kartörés. 

A mama sokat volt kórházban, legalábbis így emlékszem. Ilyen műtét, olyan műtét - pici voltam, nem tudtam még követni és számon tartani. De azt nem felejtem, amikor a végén már nagyon beteg volt: májrák, a legvégén áttétek. Ahogyan napról napra rosszabb lett az állapota. Kedd délelőtt volt, akkoriban már volt mobiltelefomon, amit az iskolába is vittem magammal. Unokatestvérem megcsörgetett. Nem tudta, hogy én még nem tudom.

Ma a magyar kártya szabályait nem tudom már. Tavasz, nyár, ősz tél, tök alsó, makk felső, Stüszi vadász és társai. Számolatlanul játszottuk egymás után a partikat: kettesben, hármasban vagy négyesben. Éppen hányan voltunk unokák a mamánál vagy otthon volt-e a papa is. 

Piros ász - Szív ász - a Tavasz. Most úgy rémlik, az volt a kedvenc lapom. A tavasz könnyed, selymes, lágy és simogató - mint a mama arcán a bőr. Este, miután bekente a kék dobozos Niveával.

Nem bírta mozgatni a karját, se a lábát. Csak feküdt a hátán és mintha ólomsúlyokat kötöztek volna rá, amik egyre inkább nehezedtek és belepréselték az ágyba. Riadt tekintettel nézett jobbra-balra, de a fejét sem bírta megmozdítani. Hirtelen nem tudta, mi történt. Pislogott kettőt. Hiszen tudta, hogy a gerincével minden rendben - három napja ki sem mozdult a lakásból. 

Ködös volt az elméje. Vasmarokkal szorította valami a szívét, nehezen vette a levegőt. Próbálta rávenni a jobb karját, hogy mozduljon meg, nyúljon át a balért, majd húzza fel egyesével a lábait, hátha onnan fel tud majd állni, de csak millimétereket tudott megtenni, aztán az ólomsúly visszarántotta a karját.

Próbálta kitisztítani az elméjét. Kapaszkodók után kapott gondolatban, de minden gondolat távolinak tűnt. Tovább kutakodott az elméjében. Lassan, lépésről-lépésre haladva jött rá, hogy mi történt. Kitört rajta a depresszió. 

Ezért nem tudott mozdulni. Ezért volt otthon három napja. Ezért nem mosakodott, nem pakolt el maga után, nem vette fel a telefont, nem nyitott ajtót, amikor csöngettek, nem beszélt a barátaival, nem tudott racionálisan gondolkodni. Ezért osrotozta magát, ezért került negatív gondolatspirálba, ezért hagyta el magát.

Emlékek után kutatott - voltak-e jelei, mikor indult a folyamat, mi indította útjára az örvényt?

Homályos képek buktak a felszínre, de egyik sem szolgált magyarázattal. Egyik sem volt kézzel fogható, visszafejthető és tettenérhető ok. A megmaradt racionalitás azt súgta neki, nincs rá okod.

Érezte, ahogy csattan újra az ostor a hátán. Lenézett a jobb kezére, amiben ott volt a vértől vöröslő bőrdarab. Nem értette, miért csinálja. A hátán már teljesen felszakadt a bőr, kilátszott a hús  és szivárgott a vér. De érezte, hogy újra elindul a keze, csattant az ostor, ő pedig felnyüszített a kíntól.

Kipattant a szeme. Riadtan kapkodta tekintetét jobbra-balra. Csak egy rémálom volt - gondolta magában - de most már ébren vagyok. Megpróbált átfordulni a jobb oldalára, de képtelen volt megmozdulni. Béna volt. 

Elkalandoztál - jegyezte meg. Nem gondolta, hogy észreveszi, általában túlságosan is elfoglalt volt saját magával. Vagy csak szimplán nem érdekelte, hogy mi van vele. 

Igen, egy pillanatra láttam magam előtt, hogyan fog folytatódni ez a beszélgetés. Körbe-körbe, akárhányszor találkozunk, nagyjából mindig ugyanaz a forgatókönyv. Sőt, már a találkozás előtti jelenetek is előre lezongorázhatók. 

Hát igen, mindig rákezdesz.

Vissza kellett nyelnie a bosszúságát, máris itt van valami, amire lehetne ugrani. Bakelit a lejátszóra, tű a lemezre és indul is. Ugyanaz előlről, körbe-körbe.

Aha - csak ennyit válaszolt. Kipillantott az ablakon, majd folytatta: Annyiszor gondolkoztam már, hogy mi lehet az oka. A görcsös ragaszkodásnak, az el nem engedésnek, hogy ezeket a berögzült, idióta játszmákat játsszuk. Mit elégít ez ki bennünk?

Ő csak belekortyolt a vízébe, de látszott rajta, hogy elgondolkozik. Ez őt is érdekelte. Részben talán egyszer már meg is vitatták. Egymás elcseszettségére rezonáltak rá. Mint két mágnes, egyik oldal vonz, a másik taszít. Zsigerileg. Ő legalábbis így fogalmazott. Az első estén. Szerelem első látásra az egyik oldalon, letiltás a másikon. Ami olyan volt, mint egy féligáteresztő hártya: amire éppen szüksége volt, befogadta, de vissza már nem jutott semmi.

Az első estén gondolkoztam - mondta megelőzve a kérdését.

Látszott az arcán, hogy semmi kedve nincs ehhez a beszélgetéshez. Ismét, sokadjára. “Kisfiú, miért nem tudod megérteni?” - ilyesminek tűnt az arckifejezése. 

Nem volt fair, neki is ugyanúgy volt számtalan elakadása, amin nehezen lépett túl. A különbség csak annyi volt, hogy ő nem foglalkozott velük egy idő után. Eltemette őket.

Fizetek, aztán sétálhatunk még - indult el a kassza felé.

A kávémat majd fizetem - lépett utána.

Mire utolérte, már rendezve volt a számla. Az ajtóhoz léptek, kint jobbra fordultak, majd megindultak a közeli parkba.

Pittyegett a telefon, sms. A rohadék, biztosan lemondja. Mikor már itt kellene lennie. Ahhoz is gyáva volt, hogy elé álljon és megmondja, hogy megint csak hülyítette.

„Fordulj meg, beültem a szemközti cukrászdába” – olvasta a kijelzőn. Hát igen, az optimizmus sosem volt az erőssége. A negatív végkifejletet mindig is könnyebben képzelte el, mint a rózsaszín mázas boldog véget. Zsebre tette a telefont, megfordult, átvágott az úton (majdnem elütötték, mert már csak őt figyelte a kirakatban), lopva megnézte magát (és leginkább a haját) az üveg tükröződésében, majd lenyomta a kilincset és belépett a reformsütiket áruló boltba. Öt lépés és ott állt az asztalánál.

Szia Zsebi – köszöntötte. Letörölte a cukormentes diós-körtés torta morzsáit a szájáról, felállt és megpuszilta. Mindkét oldalon. Beszippantotta közben az illatát – még mindig ugyanazt a parfümöt használja. Fanyarkás, fűszeres, férfias – biztos hogy másnak a bőrén nem áll ilyen jól.

Leültek egymással szembe. Rendelt egy espressot, bár nem volt biztos benne, hogy a koffein jót tesz neki. Így is lüktető görcs volt a gyomra helyén. Ha leküldi még a feketét is…tisztán, méregerősen, ahogyan szerette. Most már mindegy, ha ott volt mellette képtelen volt tisztán gondolkodni. Még mindig. Ennyi idő után is.

Hogy vagy? – tette fel a kérdést. Tudta, hogy a másik úgysem kezdi el a beszélgetést. Csak ülne szemben, azzal a huncutkodó gyerekes mosollyal a szája szélén. Attól meg elolvadna. Mint mindig. Bár, ha beszél, az sem jobb. Olyan régen hallotta a hangját, hiányzott már. Ugyan képzeletben már nem is tudta felidézni, csak azt tudta, hogy szereti. Hogy hallani szeretné.

Jól vagyok. Munka, sport, pszichológus. A szokásos sztori. – Igen, általában nem mentek mélyebbre. Az elején legalábbis biztosan nem. A felszínen könnyebb volt egyensúlyozni. Főleg, hogy tudták mi történne, ha lejjebb kutakodnának. Ellentmondások, berögződések, viták, sérülések. Ki-ki sorolná a saját sérelmeit, mentségeit – éppen hol tartanak a táncban, ki támad és ki védekezik.

Elkalandozott egy pillanatra. Miért ül itt? Megint. Ennyi idő után. A múltkori üzenetváltás után: „Csak berúgtam, azért akartam találkozni veled.” Persze visszaírt. Ő viszont tényleg nem akart már találkozni. Ő tudta, szar ötlet. Először el is akarta engedni, igazat adott neki, nem kell találkozni. Aztán jött valami (ki tudja már milyen kis piszlicsáré elakadás az életében) és ráírt. Találkozzunk! – írta neki sms-ben. “Zsebi, nem jó ötlet.” Tudta, de kötötte az ebet a karóhoz. Ő végül beadta a derekát. Általában így történt. Könyörgött, ő engedett.

Feleszmélt, ott ült vele szemben és fürkészte.